Nem hittem volna, hogy valaha
újra el kell ezt játszanom. Pedig gondolhattam volna… Így jár az, aki
belekontárkodik a Természet dolgaiba. Talán hagynom kellett volna az egészet,
még akkor, gyermekkorom tudatlan ködében. Istenem, évszázadoknak tűnik az idő,
mi azóta tovahömpölygött körülöttem!
Úgy érzem, a világ összes
háborúja ott lebzsel, személyes emlékeim közt. Pedig valójában nem mondhatnám,
hogy voltam egyben is… hogy testem egyetlen apró karcolást is elszenvedett
volna az ellenség tüzétől. És mégis, mindenkire emlékszem. Az összes elesett
bajtársra, kik mellettem múltak ki gyorsan, avagy hosszú-hosszú órák alatt. És
most megint itt tartok; besoroztak. Soha életemben nem voltam még itt; mégis
pontosan tudom, mi fog történni velem. Bár jelenleg nincs háború, és az elmúlt
60 évben nem is volt köze semmi ilyesmihez kishazámnak, ám úgy tűnik, várható
valami ellenséges aktivitás. Besoroztak.
A kötelező papírmunka, meg
egészségi alkalmassági vizsgálatok után elküldenek „fazonigazításra”, a
fodrászhoz. Hiába, a hajvágás, frizurakészítés sose volt az erősségem… Hány
éves is vagyok?... Tizenkilenc?... Nem emlékszem, hogy valaha is levágattam
volna a hajam. Legalábbis az elmúlt tizenkilenc év során.
Emlékszem… a második
világháborúra. A 106-os Légi Deszant Divízió 501-es Ejtőernyős Gyalogsági ezred
Alfa századának lövésze voltam, szakaszvezető. Akkoriban épp amerikai voltam.
Mcroug tizedes az én egyik átgondolatlan parancsom miatt halt meg… de legalább
gyors halála volt. Ami nem mondható el a szakasz több i tagjáról… beleértve
magamat is. Aknamezőre tévedtünk, pár órával a tizedes halála után. Cafatokra
robbant a szakasz átvitt értelemben, és szó szerint is. Tisztán emlékszem a
tovarepülő altestem látványára… ha akarnám sem tudnám kitörölni.
Aztán… Emlékszem a Háborúra.
Akkoriban csak így hívtuk, A Nagy Háború; nem volt még sorszáma. Ferdinand Foch
parancsát követve (akkoriban francia voltam), az olasz fronton teljesítettem
szolgálatot, mikor egy eltévedt lövedék szétcsapta a koponyám. Legalább gyors
volt.
Emlékszem… a gettysburgi csatára. A polgárháborúra. A Tatárjárásra. A Francia
forradalomra. A törökökre. A hunokra. A keltákra. Atlantiszra. És végül…
nagyon, nagyon régről… emlékszem a neandervölgyiekre.
És
mindezt azért, mert egy tizenéves kölyök, ki egykoron én voltam, túl kíváncsi
volt. Látni akart mindent, mit az ember valaha alkotott, és alkotni fog; magát
a Halhatatlanságot akarta. Csak egy kívánság… csak annyi volt. Tudni akartam,
van-e értelme az életnek? Ő azt mondta, a lelkem tudja, mi minden történt
eddig, és nem véletlen, hogy nem akar emlékezni. Én azt mondtam, tudni akarom,
mit a lelkem tud, és tudni fog! Mindenre emlékezni akarok! Ő azt mondta,
rendben. Most már visszadobsz? Visszadobtam, és hirtelen megnyílt elmém eddig
zárt területe. Mindenre emlékszek, mit azóta átéltem, hogy először leszülettem
a Földre. Száz és száz emberöltő emlékeivel van tömve a fejem… És olybá tűnik,
az emberi agyat pont erre találták ki; a gyakorlatilag végtelen emlékállomány
tárolására.
És most
újra itt vagyok, a fodrász székében ücsörgök. Egy újabb alkalom, hogy belépjek
valamelyik ország katonai szervezetébe. De minek? Mostanra már igazán
megtanulhatta volna az emberiség, hogy nincsenek győztesek… csak vesztesek.
Vagy… talán én veszem még mindig túl komolyan az életet? Talán az egész nem is
ennyire véresen komoly? Újabb levágott hajtincs hullik a vállamra. Ideges
mozdulattal söpröm le; érzem, valami közelébe kerültem. Talán… talán az itteni
borzalmaknak nincs is jelentősége? Talán az egész… csak játék? De ha ez igaz,
akkor ki a játékvezető? És mi a cél? Mert hosszú életem során, és azt hiszem,
ezt rajtam kívül senki nem mondhatja igazán őszintén, semmi értelmet nem
találtam a földi létezésben. Igazán csak két dolgot tudok ezek után elképzelni,
mint „Az Élet Értelme”. A játékvezető, aki mindezért felelős, korszakokkal
ezelőtt ráunt a játékra, és lelépett, vagy egyszerűen megőrült. Vagy, és ez a
másik lehetőség, egyszerűen ez itt nem más, mint a Pokol. Mi, kis szerencsétlen
pondrók, azt hisszük, van lehetőség kijutni innen, hogy vár a Mennyország… ám
valójában semmi nem vár. Ez itt nem m ás, mint egy büntetőtelep.
A fodrász
ledúrta a hajam. Nem lett volna kötelező a teljes kopaszítás, ám nem láttam
értelmét frizurát készíttetni. Egyre csak azon járt a fejem, hogy vajon mi az
igazság? De igazából még azt sem sikerült eldöntenem, minek örülnék igazán?...
Tehát a kérdés maradt, ami volt.
Mi az
értelme az Életnek?
Passz.
2009-05-05
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése