Folyam

Nem hittem volna, hogy valaha újra el kell ezt játszanom. Pedig gondolhattam volna… Így jár az, aki belekontárkodik a Természet dolgaiba. Talán hagynom kellett volna az egészet, még akkor, gyermekkorom tudatlan ködében. Istenem, évszázadoknak tűnik az idő, mi azóta tovahömpölygött körülöttem!

Úgy érzem, a világ összes háborúja ott lebzsel, személyes emlékeim közt. Pedig valójában nem mondhatnám, hogy voltam egyben is… hogy testem egyetlen apró karcolást is elszenvedett volna az ellenség tüzétől. És mégis, mindenkire emlékszem. Az összes elesett bajtársra, kik mellettem múltak ki gyorsan, avagy hosszú-hosszú órák alatt. És most megint itt tartok; besoroztak. Soha életemben nem voltam még itt; mégis pontosan tudom, mi fog történni velem. Bár jelenleg nincs háború, és az elmúlt 60 évben nem is volt köze semmi ilyesmihez kishazámnak, ám úgy tűnik, várható valami ellenséges aktivitás. Besoroztak.

A kötelező papírmunka, meg egészségi alkalmassági vizsgálatok után elküldenek „fazonigazításra”, a fodrászhoz. Hiába, a hajvágás, frizurakészítés sose volt az erősségem… Hány éves is vagyok?... Tizenkilenc?... Nem emlékszem, hogy valaha is levágattam volna a hajam. Legalábbis az elmúlt tizenkilenc év során.

Emlékszem… a második világháborúra. A 106-os Légi Deszant Divízió 501-es Ejtőernyős Gyalogsági ezred Alfa századának lövésze voltam, szakaszvezető. Akkoriban épp amerikai voltam. Mcroug tizedes az én egyik átgondolatlan parancsom miatt halt meg… de legalább gyors halála volt. Ami nem mondható el a szakasz több i tagjáról… beleértve magamat is. Aknamezőre tévedtünk, pár órával a tizedes halála után. Cafatokra robbant a szakasz átvitt értelemben, és szó szerint is. Tisztán emlékszem a tovarepülő altestem látványára… ha akarnám sem tudnám kitörölni.

Aztán… Emlékszem a Háborúra. Akkoriban csak így hívtuk, A Nagy Háború; nem volt még sorszáma. Ferdinand Foch parancsát követve (akkoriban francia voltam), az olasz fronton teljesítettem szolgálatot, mikor egy eltévedt lövedék szétcsapta a koponyám. Legalább gyors volt.

Emlékszem… a gettysburgi csatára. A polgárháborúra. A Tatárjárásra. A Francia forradalomra. A törökökre. A hunokra. A keltákra. Atlantiszra. És végül… nagyon, nagyon régről… emlékszem a neandervölgyiekre.

És mindezt azért, mert egy tizenéves kölyök, ki egykoron én voltam, túl kíváncsi volt. Látni akart mindent, mit az ember valaha alkotott, és alkotni fog; magát a Halhatatlanságot akarta. Csak egy kívánság… csak annyi volt. Tudni akartam, van-e értelme az életnek? Ő azt mondta, a lelkem tudja, mi minden történt eddig, és nem véletlen, hogy nem akar emlékezni. Én azt mondtam, tudni akarom, mit a lelkem tud, és tudni fog! Mindenre emlékezni akarok! Ő azt mondta, rendben. Most már visszadobsz? Visszadobtam, és hirtelen megnyílt elmém eddig zárt területe. Mindenre emlékszek, mit azóta átéltem, hogy először leszülettem a Földre. Száz és száz emberöltő emlékeivel van tömve a fejem… És olybá tűnik, az emberi agyat pont erre találták ki; a gyakorlatilag végtelen emlékállomány tárolására.

És most újra itt vagyok, a fodrász székében ücsörgök. Egy újabb alkalom, hogy belépjek valamelyik ország katonai szervezetébe. De minek? Mostanra már igazán megtanulhatta volna az emberiség, hogy nincsenek győztesek… csak vesztesek. Vagy… talán én veszem még mindig túl komolyan az életet? Talán az egész nem is ennyire véresen komoly? Újabb levágott hajtincs hullik a vállamra. Ideges mozdulattal söpröm le; érzem, valami közelébe kerültem. Talán… talán az itteni borzalmaknak nincs is jelentősége? Talán az egész… csak játék? De ha ez igaz, akkor ki a játékvezető? És mi a cél? Mert hosszú életem során, és azt hiszem, ezt rajtam kívül senki nem mondhatja igazán őszintén, semmi értelmet nem találtam a földi létezésben. Igazán csak két dolgot tudok ezek után elképzelni, mint „Az Élet Értelme”. A játékvezető, aki mindezért felelős, korszakokkal ezelőtt ráunt a játékra, és lelépett, vagy egyszerűen megőrült. Vagy, és ez a másik lehetőség, egyszerűen ez itt nem más, mint a Pokol. Mi, kis szerencsétlen pondrók, azt hisszük, van lehetőség kijutni innen, hogy vár a Mennyország… ám valójában semmi nem vár. Ez itt nem m ás, mint egy büntetőtelep.

A fodrász ledúrta a hajam. Nem lett volna kötelező a teljes kopaszítás, ám nem láttam értelmét frizurát készíttetni. Egyre csak azon járt a fejem, hogy vajon mi az igazság? De igazából még azt sem sikerült eldöntenem, minek örülnék igazán?... Tehát a kérdés maradt, ami volt.

Mi az értelme az Életnek?

Passz.

2009-05-05