2016. október 13., csütörtök

Sivatagi Láng


Prológus

Cerytonia egykor gyönyörű világa romokban hever. Az emberek gonoszsága miatt, vagy más okból, a mágia nagyrészt elhagyta partjait, ami mégis maradt, az a gonosz szolgálatába állt. Ez pedig az ezredévek óta működő térkapu-hálózat gyors összeomlását eredményezte. A világ újra gigantikus méretűre tágult, addig elképzelhetetlen távolságok támadtak szövetségesek, országok, birodalmak közt.

A vidéket vallási fanatikusok valóságos seregei járják, kik derekukra tekert vörös selyemövvel jelzik hovatartozásukat, egy pusztító, ám egyre erősebb befolyással bíró, névtelen isten nevében. Meggyőződésük, hogy a világ haldoklik, ám ha elég emberi áldozatot mutatnak be, Cerytonia földjére születhet istenük. Miattuk szinte lehetetlenné vált az élet a pusztában. Aki egyszer útnak indult, az sohasem lehetett biztos benne, hogy célhoz is ér.
Falvak, kisebb városok néptelenedtek el, ahogy lakosaik a nagyobb, biztonságosabbnak ítélt városok falai közé zarándokoltak. Ha nem voltak elég gyorsak, a fanatikusok végeztek velük. Ám a nagyvárosok így hihetetlen módon túlnépesedtek, s mindennapossá váltak az utcai harcok, lázadások… és eljött az a nap is, mikor többé senkit nem engedtek be a falak közé, külön engedély nélkül. Az ilyen helyek körül valóságos kalyiba-városok nőttek, tele menekültekkel, koldusokkal.
Hosszú-hosszú évek teltek el. S bár gonosz istenük nem született újjá a világban, azért a magukat Kriágnak nevező fanatikusok tovább pusztítják a világ lakóit, rendületlenül. Cerytonia tehát megtanult mágia nélkül élni. Sőt, az emberáldozatok miatt hajlamos volt elhinni, hogy a mágia sosem volt túl jó az emberhez… hogy eredendően gonosz. S talán igaza is volt…
Pletykák kezdtek keringeni egy harcosról, kit tán farkasok neveltek, s kiben olyan erő lakozik, mint senki másban. Ki egyedül felvette a harcot a vörös övet viselő hordával, hogy mostanra már azok is félik a nevét…
Kit úgy hívnak, Krumar.

1.
Sárgára száradt fűcsomók, kopár kőhalmok, ameddig a szem ellát. Gyilkos napsugarak döfik át a forrón vibráló levegőeget, meg az enyhet adható, kiszáradt bokrok bozontját. Ezen a vidéken nem terem meg semmi, csak a halál. Ember erre nem jön önszántából, csak ha célja van, s e cél általában eléretlenül marad… Hangokat hoz a szél egy nagyobb sziklatömb mögül; vad nevetést, beszédfoszlányt, sikolyt. Ha nem is civilizáció, ám emberi jelenlét mindenképp.
Egy száraz bokor tövében izmos test lapul. Mellkasa hatalmas, válla széles; csak egy szakadozott rongy fedi felsőtestét. Nadrágja a sivatagi népek bő szabású, homokszín viseletét idézi, barna bőrcsizmája pedig a lovas nomádokét… Az egykor szebb napokat látott poros lábbeli meglehetősen viseletesnek tűnik.
A férfi bal kezében istentelen méretű, kétfejes csatabárdot szorongat, melynek feje díszes mintázattal van áttörve, ám a mintázatba némi mocsok rakódott… talán vér, és por keveréke? Ki tudja. Jobb kezét egy emberes méretű hátizsákon nyugtatja; mindkét alkarján veretes, díszes bőr csuklóvédő feszül, sok apró sérüléssel. Minden jel arra mutat, hogy nem véletlenül keveredett erre a vidékre.
Ám mégsem a fegyver volt a legfélelmetesebb a férfin, hanem a gleccserkék szemében rejtőző vad elszántság. Éjfekete haja szabadon terült szét vállain, s árnyalata oly mély volt, mely árnyalat csak fekete párducok bundáján lelhető fel… Halálos veszedelem érzete lengte körül. Az északi vad hordák jeges nyugalmát hordozta magában, mely csak arra vár, hogy kitörhessen, s őrült pusztításba kezdjen maga körül.
- Kriág!... – szűrte a szót csikorgó fogai közt. Ember tán semmit nem gyűlölt még ennyire. Lassan felegyenesedett. Hét láb, kéthüvelykes magasságával bőven fölémagasodott eddig bárkinek, akivel annak rossz sorsa összehozta, izomzata pedig a nála esetleg magasabb ellenfelek szívét olvasztotta volna félelemtől remegő kocsonyává. Ám eleddig nem találkozott olyan ellenféllel, akire fel kellett volna néznie. Por szitált fegyveréről, ahogy lassan azt is maga elé emelte, majd másik karjával is megmarkolta. A vastag nyél halkan megreccsent, mintegy jelezve, hogy akár kezdődhet is a tánc. A hátizsákot a bozót alján hagyta, hogy a következőkben ne zavarja mozgását.
… Két napja talált rá a Kriág horda nyomára, s bár útja sürgős lett volna, nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy utánuk eredjen. Senki nem tudja, mi hajtja folyton a horda után, csak ő maga…
Hátasát, a széles patájú, erős termetű magasföldi mént eleresztette, hisz jól tudta, a ló sokkal jobban meg tudja védeni magát az esetleges ragadozóktól, lótolvajoktól, mintha kipányvázná…
Már felmérte a bandát. Nem lehettek többen mint másfél tucatnyian, és íjat, számszeríjat egyet sem látott. Mellényét levette, s egy laza mozdulatsorral bemelegítette izmait. Aztán előlépett a kőszikla mögül, s várta, hogy azok felfigyeljenek rá.
A kisebb-nagyobb kőhalmokkal határolt sík területen több sátrat látott, körülöttük zsákokkal, csomagokkal. Egy két csontsovány gebét is észrevett, és nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy azok nem hátasként, sokkal inkább élelemforrásként vannak gazdáik birtokában.
A tábor közepén két cölöp állt, egymástól 8-10 lábra. Az egyikhez egy gizda, göndör fekete hajú, izzadságtól, portól maszatos képű férfit kötöztek, ki 18 telet ha láthatott. A másik oszlophoz egy gyönyörű fiatal, bronzbőrű leányt kötöztek, kinek világosbarna fürtjei bájos keretbe fogták tüzesen villogó, smaragdzöld szemét. Alig takarta valami, s bár az ő testét is izzadsággal elegy maszat fedte, a férfi mégis biztos volt benne, hogy a teste tökéletes. Vonzerejét tán még az is növelte, hogy kezeit csuklóinál fogva a feje felett csomózták az oszlophoz. Ruházata nem állt másból, mint ezüstből-aranyból, meg drágakövekből összeszőtt szoknyából, valamint a kebleit részben fedő hajfürtjeiből. A két fogoly előtt egy erősen izzadó, kopasz alak állt, kezében korbáccsal. Eddig szemmel láthatóan a foglyokkal foglalatoskodott, ám most belefáradt az élvezetekbe. Vér alig-alig serkent csapásai nyomán, az is inkább a férfi mellkasából, talán ura parancsára… a lány elsősorban hosszú combjaira, fedetlen hasára kapott pirosodó csíkokat, s szemébe a fájdalom, a düh csalt könnyeket.
A kolosszus egy jéghegy nyugalmával figyelte az eseményeket. Úgy vélte, itt több embert lát, mint ahánynak a nyomát eleddig követte. Talán valami viszonylag állandó táborukra akadt? A foglyoknak sem látta eddig semmi jelét… és az oszlopok is régóta itt állhatnak. A sátrakról nem is beszélve. Aztán egy pillanatra összekapcsolódott tekintete a lányéval. Olyasfajta kín áradt szeméből, melyre a férfi nemigen látott magyarázatot. Hiszen sérülései nem is igazán voltak annak nevezhetők… talán megbecstelenítették? Erre utaló jeleket sem fedezett fel, de a lány alig valamit takaró ruházatából ilyen jelre nem is nagyon számíthatott.
Aztán az egyik őr felfedezte őt, s a mészárlás megkezdődött. A férfi, ki észrevette, kivont pengével , üvöltve rontott rá, ám nem élt olyan sokáig, hogy tettét megbánja. A kolosszus arra sem méltatta, hogy csatabárdjának mocskos pengéjét használja ellene; egyszerűen az arcába csapta a nyelét. Vér fröccsent, csontok roppantak szét, s az őr összeroncsolt arcal zuhant hátra. A tábor egy emberként riadt fel, s a Kriág minden irányból a barbárra rontott.

2.
Sokkal többen voltak, mint gondolta. A sátrakból csak úgy özönlöttek elő, pallosokat, csatabárdokat, meg fattyúkardokat lengetve. A jeges tekintetű férfi felmorrant, két marokra fogta gigászi fegyverét, és a tömegre rontott. Első suhintásával a három legközelebb jutott férfinak csapta le a fejét. A negyediknek csontrepesztő rúgást mért a mellkasára, hogy az hanyatt zuhant, s két újabb társát döntötte a földre. A csatabárd ívét nem megtörve, a feje felett átlendítette, s egyenesen az ötödik áldozata koponyájára sújtott vele, hogy azt mellkasig kettérepesztette. Ám nem pihent a fegyver, már lendült is vissza a másik irányba, legutóbbi áldozatát magával rántva. A bárd újra bele csapódott egy testbe, ezúttal vállon találva áldozatát, s miközben valósággal kettécsapta azt, messzire lendítette az előzőt. A következő Kriág alattomosan próbált közelebb ugrani, hogy rövid, dísztelen kardját a barbár combjába mártsa, ám nem volt elég gyors. Ugyan sikerült vért fakasztania belőle, ám a csatabárd körívesen meglendült, s egy pillanat alatt kiontotta gőzölgő beleit, majd egy újabb szabályos kör leírása után a fejet is elválasztotta a nyaktól. Ekkorra teljesen bekerítették, s bár próbálták megfélemlíteni acsarkodásaikkal, a monstrum szilárdabban állt a talajon, mint egy ezer éves tölgy, és gyorsabban osztotta a halált, mint a leghalálosabb járvány. Percek alatt vér borította az óriást, és körülötte mindent.
Egyszer csak, a barbár számára váratlanul, nem támadták tovább. Tán ráébredtek, hogy az esztelen rohammal nem érnek el eredményt, hisz a monstrum úgy kaszabolja őket, mint paraszt a búzát. Acsargó, vicsorgó, átkozódó gyűrűbe fogták, pár lépésnyire csatabárdja hatósugarától. Ő jéghideg tekintettel fürkészte a látszólag elmeháborodott tömeget, a bizonytalanság, vagy a félelem legapróbb jelét keresve. Izmai veszett feszültséggel telve, nyomát sem érezte a fáradtságnak. Határozottan jólesett a harc, s csak halványan sejtette, hogy az imént megsebezték. Zord, jókedv nélküli mosolyra húzta a száját.
- Ki lesz a következő? – morogta, majd magabiztosan megpörgette fegyverét. Vérpermet csapódott körbe, megfestve azok arcát is, kik eddig nem mocskolódtak be.
A tömeg egy pillanatra szétvált, és egy apró, gizda kis alak ugrott be a résen, két tőrrel a kezében. Rikoltozva kezdett a férfi körül ugrálni, közben ide-oda dobálta pengéit.
- Ez meg mi? – kérdezte, válaszra nem várva a férfi. – Valami torzszülött majom? Ezzel tudtok csak előrukkolni?
Nem várt választ. A tömeg magabiztosan morgott, itt-ott még egy-két vigyor is kiült a képekre. A késes ugrott egyet, átröppent a férfi válla felett, s mélyen a vállába mártotta kését. A barbár felmordult, és utána fordult.
- Na EZT éreztem! – szűrte a szavakat fogai közt, ám már készen állt. A majom ismét lendült, de lendült a csatabárd is! Lapjával találta el a kis fickót, ki nyekkent egyet, majd elszállt, s jó 30 lábbal arrébb egy sátorba csapódott. A fanatikus csőcselék láthatóan nem hitt a szemének, ahogy egy emberként követték tekintetükkel a késes röppályáját. A csatabárd ismét leírt egy teljes kört a férfi körül, hogy aztán megint megpihenjen a gleccserek jeges veszedelmét sugárzó férfi markában, aztán a gazdája felnevetett. Hosszan, erőteljesen, szilajul.
- No, ennyi pihenés elég is volt! Folytathatjuk? – Azzal a tömegre rontott ismét.
…Hosszú órákon át tartott a vérengzés. Lába alatt már iszamos volt a homok; mindenhol hullák borították a talajt. Fröcsögött a vér, repültek a levágott végtagok, fejek. A barbár is több sebből vérzett immár, ám látszólag ez egy cseppet sem zavarta. A Kriág menekült volna, de nem volt menekvés. Mint ahogy kegyelem sem a férfi szívében; könyörület nélkül végzett mindőjükkel.
Végül elhalt a csatazaj. Nem hallatszott harci kiáltás, halálsikoly többé. Nem csörögtek fegyverek, és nem hangzott a húsba vájó acél hangja sem. Minden elcsendesedett.
A férfi szédelegve fordult körbe. Valamikor a harc során egy tábortüzet rúgott ellenfeleire, és a tűz elharapódzott. Mostanra leégett a tábor összes sátra, s a hullák egy része is füstté vált. A füst csípte szemet. Megpróbálta kidörzsölni a fájdalmat, ám rá kellett ébrednie, az nem csak onnan ered.
Egész testét kisebb-nagyobb sebek borították. Más embert már ledöntött volna a lábáról a vérveszteség, ám e barbár tűrte! Nem érzett mást, mint elégedettséget. Újabb hordányi őrülttel lett kevesebb a világon, és ez már megérte! Gondolatai ezután a foglyokra terelődtek. Erőlködve próbált átlátni a füstfüggönyön, hogy megtalálja a két kínzócölöphöz kötözött alakot, ám próbálkozásait kevés siker koronázta. Feltűnt viszont egy alak a füstben, kiben először saját árnyékát vélte felfedezni. Aztán a következő pillanatban egy ököl vágódott az arcába, ő pedig pár lépést hátratántorodott, csizmája beleütközött egy holttestbe, és végül egyensúlyát vesztve hanyatt esett.
A füstből pedig előlépett a leghájasabb ember, kivel eddigi élete során összeakadt. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy az előtte tornyosuló jelenésből ő maga tán háromszor is kiszakadna. Magassága alig valamivel maradt el mögötte, viszont minden egyéb mérete jóval meghaladta azt. Évszázados fatörzs vastagságával vetekedő lábak, hájtól puffadó karok, melyek úgy remegtek, mint holmi egymásra szíjazott vizes tömlők, és a test…. Elég az hozzá, hogy soha életében nem látott még ilyen óriási hájtömeget. Már az is kész csodának tűnt, hogy a monstrum egyáltalán képes talpon maradni. A derekát ugyan övvel fogta körbe, ám annak gyakorlati haszna valójában semmi nem volt, legfeljebb, hogy erre volt erősítve egy lenge ágyékkötő. A barbár megborzongott a gondolatra, hogy esetleg jön egy fuvallat, és felfedi előtte a rongy titkát… a gondolatra szinte majdnem elvigyorodott. Aztán tekintete fentebb vándorolt, és rögvest elkomorult.
A hájtömeg tetején egy ocsmány hájgolyó egyensúlyozott; azzal fenyegetve tulajdonosát, hogy bármelyik pillanatban legurulhat helyéről. Ahogy megszólalt, repedezett ajkai látni engedték, hogy minden egyes foga hegyesre van köszörülve, s egyiken-másikon még acél korona is díszeleg. Szeme vizenyős voltak, s megállapíthatatlan színű, olyan mélyen be volt nőve, hogy lehetetlennek tűnt onnan kilátni. Egyébiránt a férfi teljesen kopasz volt, és teste nagy részét ismeretlen, baljóslatú tetoválások borították.
- Kicsikorcs! - szólt egy hang, valahonnan a hájhegy teteje felől -, áruld el nekem a neved, hogy káoszi istennőm, s testvéreim megtudhassák, ki volt az, ki botor módon megzavarta pihenőmet!
A barbár nagy nehezen talpra kászálódott, s csatabárdjára támaszkodva kiegyenesedett, melyet még zuhantában sem eresztett.
- Nem mondod te el senkinek – morogta -, mert nem lesz rá alkalmad! Sem a testvéreidnek, sem korcs istenednek, hogy pusztítótok, Krumar végzett veled! – Azzal újfent nekilendült, újult erővel. Amaz nem mozdult; óriási tömege egyébként sem engedte volna, hogy védekezzen. A csatabárd mélyen belevágott a gyomrába, s Krumar torkát artikulálatlan diadalüvöltés hagyta el. Ám azt kellett tapasztalnia, hogy a sebből egy csepp vér sem szivárog, s szélei kezdenek összeforrni. Aztán jött a következő csapás, aznap már a második, mely földre kényszerítette. Újfent a homokban találta magát, szeme előtt apró, színes kis pontocskák táncoltak. Megrázta fekete bozontját, és talpra állt, a tetovált torony felkacagott. Úgy hangzott, mintha egy kút mélyéről szólna a hang.
- Na, mi a helyzet, Kicsikorcs! Azt hitted, hogy velem Trygurral, káoszi istennőm felszentelt papjával is olyan könnyen végzel, mint a söpredékkel? Kik csak azért csatlakoznak a hitemhez, mert félnek ellenszegülni? Jó ha tudod, hatalmam egyenesen Tőle kapom, így a te silány kis léted nem okozhat nekem fejfájást!
- Azért én megpróbálom – így Krumar, s újfent ellenfelére rontott. Dühe egyre fokozódott, újra elöntötte a harci kedv. A fájdalom, a fáradtság elmúlt. Az meg külön dühítette, hogy a Trygur nevezetű lény - mert embernek nemigen lehet nevezni ezek után -, mintha különösen jól szórakozna próbálkozásain!
  Pár lépésre ellenfelétől aztán magasba lendült, s minden erejét beleadva a csapásba, annak feje tetejére sújtott. A csatabárd kettéhasította a koponyát, ám nem hatolt olyan mélyre, mint Krumar remélte. Mielőtt azonban elengedhette volna fegyvere nyelét, amaz megragadta a torkát, majd jobbját ökölbe szorítva az arcába csapott. Másodpercekig képtelen volt bármit is tenni az ütések ellen, olyan elemi erővel sújtottak le rá. Érezte, arccsontja több helyen megrepedt, talán még állkapcsa is eltörött. Aztán minden erejét összeszedve ellenfelének feszítette lábait, majd elrugaszkodott. Csatabárdját el kellett engednie; úgy tűnt végleg beékelődött Trygur koponyájába.
De mégse! Ahogy az egyik sátor helyén púposodó hamukupacba bucskázott, majd tovább gördült, egy pillanatra az a tudatba égő kép tárult elé, hogy a férfi nagy összpontosításról tanúskodó arccal maga nyúl a fegyverért, mindkét kezével megragadja, majd egy erőteljes rántással megszabadul tőle! Mire ő megtett egy újabb fordulatot a hamuban, a fegyver már amaz kezében volt, a seb a koponyáján pedig szinte teljesen eltűnt!
Trygur ismét elvigyorodott.
- Nagyszerű. Igazán lenyűgöző az elszántságod. Talán tudnálak használni felekezetemben! Nem? Sejtettem. Ez esetben a mókának vége! – Azzal egy határozott mozdulattal kettéroppantotta a kétfejes csatabárd markolatát, mintha csak valami száraz ágacska lett volna, majd válla fölött hátranyúlt, és egy hatalmas, méretben hozzáigazított kalapácsszerűséget húzott elő. Nyele némileg rövidebb volt, mint Krumar fegyveréé, a végén pedig egy óriási, piramis alakú tüskékkel díszített, szögletes acélfej trónolt. Eleddig az is rejtve volt a barbár előtt, hogy fegyvere van. Vajon hol tartotta eddig? Tán mélyen a hájába süppedt…
- Tetszik? Gyere, kóstold meg! Belátom nem olyan kecses, mint a csatabárdod, pardon egykori csatabárdod, de azért a célnak megfelel, nem gondolod?
Krumar a fogait csikorgatta. Oly heves harag fogta el, amilyenre még nem volt példa. Marka szilánkokra morzsolt egy fakarót, torkát hörgő hang hagyta el.
- Mágia!...
Oly gyűlölettel ejtette ki e szavakat, mely elképzelhetetlen azok számára, kik még nem gyűlöltek igazán. - Halhatatlan vagy, azt mondod? – ujjai ráfonódtak egy törött kard markolatára. – Istennőd ereje lakozik benned? – Lábai elrugaszkodtak a talajról. - Hát majd én kivágom belőled!
Egy vágtató ló sebességével lendült támadásba. Harci üvöltése messzire visszhangzott a pusztában; ha hallotta volna valaki, bizonyosan visszafordul, biztonságos menedéket keresni.
Trygur két kézre markolta harci kalapácsát, s felkészült a rohamra. Ezúttal nem szándékozott hagyni, hogy a barbár a közelébe férkőzzön, gyorsan túl akart lenni az egészen. A megfelelő pillanatban meglendítette fegyverét, hogy a tökéletes időzítésnek hála, szétloccsantsa a pondró idegesítően kemény koponyáját. Ám a várt siker elmaradt. Krumar az utolsó pillanatban előre vetette magát, s a törött pengével belevágott a remegő hájtömegbe. Látta, hogy a sebszélek már kezdenek is összeforrni, ám nem törődött most ezzel. Újra és újra lecsapott, egyre nagyobbra nyitva a sebet. Mire Trygur felfogta volna, hogy a barbár nem táncol hátrébb, egy új rohamra készülve, addigra a seb háromláb hosszan tátongott… és mielőtt még bármit tehetett volna ellene, a kis féreg belebújt a testébe! Megpróbálta elkapni a lábait, ám valahogy mindig kicsusszant az ujjai közül.
Krumar eszelősen dolgozta egyre beljebb magát. Érezte, hogy a sebszélek újra kezdenek összeforrni, ám nem hagyta abba, tovább fúrta magát a testben, mint kukac az almában. Aztán beért a hasfal mögé. A lábait ekkor ragadta meg odakinn Trygur. A szörnyű fájdalom világossá tette számára, hogy valószínűleg mindkét lábát eltörte, a hang pedig azt, hogy most üvöltve próbálja előráncigálni saját testéből. Az egy dolog, hogy halhatatlan, gondolta Krumar, ám bizonyosan nem érzéketlen! Megragadta a gerincet. A szorítás elbizonytalanodott. Egy határozott mozdulattal szilánkosra törte a csigolyákat, majd miközben a test üvöltve vágódott el, megkereste a szívet, és megmarkolta. Fekete volt, mint maga az éjszaka, és fekete vért pumpált szerte a testben. Bizonyossá vált a barbár számára, hogy Trygur a lehető legmesszebbre került attól, hogy embernek nevezhesse magát. Erősen megrántotta, majd kiszakította a helyéből a fekete csomót, vadul beleharapott, és cafatokra tépte.
A tetovált testű Trygur utolsó tudatos cselekedete az iszonyatos sikoly volt, melyet egyetlen élőlénynek sem volna szabad, nem hogy kiadnia, de még csak hallania sem. Aztán teste összeroskadt, elernyedt, végül felhangzott istennője rettenetes hangja:
„KIS HIJJÁN ELBUKTÁL TRYGUR! BÜNTETÉSED SZŐRNYŰBB LESZ, MINT AZOKÉ, KIKET SZÍNEM ELÉ KÜLDTÉL!”
Ám ezt Tryguron kívül már senki nem hallhatta.

3.
A füst felszáll a síkság fölül, a tábor romjai fölül. Sárga homok keveredik szürke hamuval. Egyik oldalt a két kínzócölöp, a másikon a hatalmas, véres hájmassza. Percekig nem mozdul semmi. Aztán a massza megremeg… talán még mindig életben van? Aligha. A bőr kettéhasad, és egy vérlucskos, törött pengét markoló kéz szakad ki a testből. Nem sokkal lemaradva egy másik kéz emelkedik ki, majd egy csatakos hajcsomókkal fedett fej. Mintegy lezárva a bizarr világrahozatalt, Krumar felüvöltött, s addig üvöltött, míg teljesen elő nem sikerült kapaszkodnia.
Sokáig feküdt ott, a csendben oszlásnak indult tetem mellett, míg az ocsmány massza teljesen rászáradt. Akkor újfent erőt gyűjtött, és megpróbált talpra állni. Szerencsére mégsem tört lába, így lassan a cölöpök felé fordulhatott.
A leány még mindig ott volt, s bár döbbenten figyelte, amint Krumar egyedül végez az egész hordával, mostanra megint úrrá lett rajta a rejtélyes kín. A barbár nem értette a dolgot, ám ettől függetlenül felé irányította lépteit. A másik cölöp azonban már üres volt, foglya mostanra eltűnt.
Krumar ereje maradékával botorkált előre. Úgy találta, gyönyörű jelenés a lány. Bronzos bőre, barna haja… Már maga kiszolgáltatott helyzete is felhorgasztotta férfivágyát, ahogy közeledett. Aztán észrevette, hogy a leány mormol valamit, alig hallható hangon. Két szót ismételgetett folyamatosan, elhallón. A férfi nem értette, egészen addig, míg elé nem ért.
- …Vedd ki… vedd ki… vedd ki!... – A lány szeme csukva volt, s bár megfordult Krumar fejében, hogy alaposan átvizsgálja, mielőtt elengedi, végül mégsem tette. Talán magától is kötélnek áll… A gondolatra, erőtlensége ellenére is elvigyorodott. Bár véleménye szerint, a lány elméje megbomolhatott az átélt kínzásoktól. Ki tudja, mióta van ebben a helyzetben, s miket képzeleg most is…
Óvatosan, nehogy újabb fájdalmat okozzon a fogolynak, eloldozta köteleit. Először a bokáinál, majd a teljes ruházatát jelentő, arany csatos, drágaköves szoknyánál, mi szinte semmit nem rejtett véka alá, s végül a magasan fenn megkötözött csuklóinál. A lány erőtlenül omlott karjaiba, kínzóan tudatára ébresztve a férfit, tökéletes idomaira. Ám furcsa mantráját még ekkor sem hagyta abba.
- …Vedd ki… vedd ki… - s miközben Krumar gyengéden a földre fektette, az megfogta szabad karját, s a szoknyája felé húzta. Mire észbe kaphatott volna, csuklója már el is tűnt a vagyont érő ruhadarab alatt. Nem bírta megállni, végigsimított a lány ágyékán, mielőtt visszahúzta volna karját. Semmi kétség, nincs magánál. Nem lett volna ellenére, ha kedvét lelheti a szépségben, ám nem úgy, hogy az azt sem tudja, mit csinál! Hisz neki, Krumarnak soha nem kellett szerelmet lopnia, a lányok mindig boldogan merültek el hatalmas karjaiban… vagy néha némi csilingelő aranyért.
Ám a lány váratlanul ismét kinyitotta szemét.
- Vedd ki, kérlek! – S miközben határozott mozdulattal újra szoknyája alá irányította a férfi hatalmas karját, félreérthetetlen szándékkal szétnyitotta lábait. Zöld szemét belefúrta a barbár tekintetébe, hogy az nem tudott szabadulni; szinte megbabonázta határozottsága. Aztán keze már ott is volt, s mire észbe kaphatott volna, középső ujja már bentebb is hatolt…
Aztán megérezte. Valami volt odabenn, valami kemény.
Megdöbbent és megborzongott. Ki tudja, mit tettek ezek az állatok a lánnyal, ő meg csak saját vágyaira tud gondolni… még most is! Hatalmas zavarban volt, miközben a lány szégyenkező tekintetének kereszttüzében másik kezét is a szoknyája alá dugta.
- Rendben… megpróbálom. – A lány nem válaszolt, csak ha lehet, még jobban széttárta lábait. Krumar megpróbált egészen másra gondolni. Másra, mint a lány gyönyörű combjára, barna haja által alig takart feszes keblére, ragyogó zöld szemére… meg hogy éppen most hol is járnak ujjai. Nem ment valami jól…
Valami vastag, henger alakú, síkos tárgy. Próbálkozott két ujjal, ám kicsusszant, s egy kicsit mintha bentebb is bújt volna… A lány felszisszent, s a tárgy mintha nedvesebbé vált volna. Krumar érezte, hogy laza nadrágja nem sokáig képes már elrejteni a lány elől, mit érez… egy határozott mozdulattal ezért több ujját is bentebb nyomta, erősen megszorította a hengert, majd lassan kihúzta, félve, hogy esetleg újra kicsusszan ujjai közül. A lány teste megfeszült, majd elernyedt, és az a valami végre napvilágra került.
Krumar döbbenten forgatta ujjai közt a tárgyat. Első ránézésre egy fallosz alakú fadarabnak tűnt, ha nem is a legnagyobbnak. A lány nedvei borították, így nem vette észre azonnal, hogy mintázat is van rajta, s e minta alapján valamiféle apró totemoszlopnak tűnt… a felső felén egy gonosz szempárral. Ahogy ránézett, a férfi úgy érezte, a szempár visszanéz rá, s őszinte gyűlölet sugárzott a tekintetéből. Aztán a tárgy megremegett, s olybá tűnt, váratlanul vagy két ujjnyival megvastagodott! Nem hitte volna, hogy valaha bármitől is megijed, ám most ez történt; a férfi rekedt kiáltással dobta arrébb a gonosz fallosz-fát, hogy aztán erőtlenül dőljön a lány mellé. Erőtartalékai teljesen kifogytak, s érezte, lassan minden elsötétül körülötte. Az utolsó, ami még eljutott tudatáig, a gyönyörű, bár könny-maszatos arcú leány, amint fölé hajol. Köszönöm, hősöm!  és egy csók a homlokára.

4.
A sivatagban hidegek az éjszakák. A derült égen ezerszám ragyognak a csillagok, a homokbuckák és a kőhalmok felett messze látni. Az élet is ilyenkor pezsdül fel; a ragadozók ilyenkor indulnak prédáik után. Sokan nem szeretik a sivatag ezen arcát, ám Krumar oda volt érte.
Vastag, puha bundán, a hátán fekve ébredt. Fájdalmai szinte teljesen elmúltak, s valaki tetőtől talpig megfürdette, még a haját is megpróbálta rendbe szedni. Mintha emlékezett is volna rá, hogy a leány támogatta ide, miután összeszedte a tábor romjai közül az összes vizes tömlőt… Meleg takaróval volt betakarva, és egyáltalán, hihetetlenül kényelmesen érezte magát. Annak ellenére, hogy fogalma sem volt róla, a lány hová tehette nadrágját. Aztán megérezte ölelő karját mellkasán, s békés szuszogását fülén. Feléfordult. Szemmel láthatóan ő is megfürdött, s békés szépsége egyszerűen szíven ütötte a férfit. Érezte, hogy megmentettje is ruha nélkül alszik. Önkéntelenül kisimított egy gesztenyebarna hajtincset az arcából. Aztán a lány szeme kinyílt, s a férfi jégkék szemébe nézett. Mosolygott.
- Örülök, hogy felébredtél. Meg akartam hálálni, amit értem tettél… - közelebb bújt a férfihoz, és gyengéd csókot nyomott az ajkaira, közben lábával átkulcsolta derekát, és szorosan magához ölelte. Krumar mondani akart valamit, aztán mégsem szólt. Szenvedélyesen viszonozta a csókot, majd végig simított a lány hátán, derekán, combján.
- Érzem, örülsz, hogy magad mellett találsz… - szólt ismét a lány.
- Azt hiszem, sikertelenül próbálnám tagadni…
Nem tagadta hát.

5.
Az éjszaka furcsa, delejes fénypászmákat hozott. Rőtarany ragyogás burkolta be a tábor romjait, és a lány körvonalait rajzolta a homokra. Maga sem tudta volna megmondani miért, de úgy érezte, vigyáznia kell a totemre. Nem találta meg azonnal, hisz a férfi jó messzire elhajította rémületében, és akkor nem is gondolt arra, hogy megkeresse. Ám most… úgy érezte, meg kell védenie. Azonban a gleccserszemű férfinak ezt nem mondhatja el, tudta jól. Ő nem értené… Talán megrémülne, és megsemmisítené. A gondolatra megborzongott. Ezt nem hagyhatja! Sietve előkerítette, majd egy rongyba tekerte, és egy kő alá rejtette a totemet. A vörös fényfelhő pedig eltűnt, épp akkor, mikor a rongy eltakarta a szobrocska szemét… ám a lány ebből semmit nem vett észre. Számára ugyanolyan sötét volt, mint akkor, mikor kibújt a férfi karjai közül. Ezek után óvatosan visszabújt a takaró alá, az ölelő karok közé.
Másnap reggel, mielőtt még a nap előbújt volna a látóhatár mögül, összegabalyodva ébredtek. Napvilágnál, ha lehet még inkább tündökölt a lány szépsége, s Krumar nem bírt betelni látványával.
Kényelmes fekhelyüktől pár lépésnyire aztán meglátott egy száraz ágakból eszkábált keretet; nadrágja erre volt kiterítve, néhány egyéb ruhadarabbal együtt. A lány kicsusszant mellőle, s pár szívet melengető pillanat után, a keret mögött magára kapkodta őket. Világosbarna burnuszt tekert végül magára, s puha bőrmokaszint húzott. Mindezeket Krumar kedvtelve figyelte. Aztán megpillantotta az ékszernek sem utolsó arany szoknyát, néhány lábnyira a lánytól. Felkászálódott, s mit sem törődve pőreségével, a nadrágjához lépett. A lány nem húzódott félre az útjából, ehelyett ő is végigmérte a férfit.
- Szafije vagyok – szólalt meg. - Azt jelenti, Kiválasztott. Hangozzék ez bármilyen ironikusan is. - A férfi felvette nadrágját, meg a lány által számára oda készített, ismeretlen eredetű köpenyt.  - Még egyszer, nagyon hálás vagyok, amiért kimentettél a Kriág karmai közül. Már egy hete voltam a fogságukban, és valami szörnyű… szertartásra akartak felhasználni. Neked hála, ezt már soha többé nem fogják újra megpróbálni. De ki küldött? És honnan tudtad, hogy itt találsz?
- Khmm… Az én nevem Krumar… - válaszolta bizonytalanul - Az én népem nyelvén azt jelenti, Bölénysújtó. És meg ne haragudj, de nem miattad vagyok itt. Mármint eddig nem az vezérelt, hogy megszabadítsalak, csupán a Kriággal akartam végezni. Az, hogy pont itt találtalak… szerencsés véletlen csupán. Már két napja a nyomukban voltam, mikor megérkeztem a táborukhoz. Ha csak egy nappal hamarabb érem utol őket, akkor senki meg nem mentett volna szörnyű sorsodtól… bármi is lett volna az. Egyébként… az a kis gizda fickó, aki veled együtt raboskodott, az ki volt? És hova tűnt?
- Az a kis sunyi disznó! – köpte a szavakat Szafije – Ahogy elkezdted harcodat, kiszabadította magát. Gondolom, addig is könnyedén kiszabadulhatott volna, csak azért nem tette, mert folyamatosan figyeltek minket… Azt gondoltam, majd segít rajtam, és kiszabadít, vagy segít neked a harcban, ehelyett gyáva kutya módjára elmenekült!
A barbár egykedvűen hallgatta a szavakat. Nem érezte fontosnak, hogy emlékeztesse a lányt, nem volt szüksége segítségre… sem akkor, sem soha azelőtt. Ha elmenekült, hát elmenekült. Ő biz’ nem fogja sajnálni tőle a szabadságot… ám de ideje tovább indulni. Lehajolt, s felvette a porba hajított szoknyát.
- Akkor jól sejtem, hogy ez nem a tiéd, hanem kedves vendéglátóidé volt? – A lány szótlanul megrázta fejét, majd elfordult. Krumar bólintott, s az ékszerrel a kezében elindult, előkeríteni törött csatabárdját. Nem bánkódott túl sokat, egyszerűen előkerítette a hájas óriás harci kalapácsát, és annak nyelét erősítette csatabárdja fejébe. Próbaképp megsuhintotta párszor; enyhe fintorral vette tudomásul, hogy ez azért nem ugyanaz. Aztán visszasietett Szafije-hoz. A tábor fölött kezdett dögletes bűzfelhő terjengeni, ami minden bizonnyal ide vonzza majd a dögevőket; ideje volt hát indulni. Közben azért gondosan átvizsgálta a holttesteket, s levagdosta vörös selyemöveiket, kisebb csomóba kötözve mind. Mikor végzett, a lány elé állt.
- És te… hová tartozol? Van törzsed? Szeretnéd, ha elkísérnélek?
A lány még mindig a távolba révedt, s Krumar észrevette, könnyek csorognak arcán. Sutának érezte magát, ahogy kinyúlt a lány válla felé, ám az észre sem vette.
- A népem… a családom? Mind egy szálig kiirtották őket, csak engem hagyva életben, hogy felhasználhassanak… Mindenkit felkoncoltak, férfit, nőt, öreget, gyereket… a szemem láttára öltek meg mindenkit, kit valaha ismertem, és szerettem!
- A Kriág…? – nem kérdés volt, állítás. Nem gondolta volna, hogy képes e fajzatokat jobban gyűlölni, mint eddig. – Velem is ez történt… nagyjából. - Nem részletezte, s a lány nem is kérdezett rá, tán meg sem hallotta. Szorongva borult a barbár erőtől duzzadó mellkasára.
- Most mi lesz velem? Mitévő legyek!? Itt maradtam egyedül, nincs hová mennem! Talán jobb lett volna, ha enyéimmel együtt halok!
- Ha gondolod… nos… én elkísérhetlek Shubolorba… épp arra tartok én is… talán ott szerencsét próbálhatnál. Vagy… ha úgy gondolod, akár velem is maradhatnál.
A lány ráemelte könnyes tekintetét, reménykedve, hitetlenkedve.
- Megtennéd? Elkísérnél? Vigyáznál rám?
Krumar brummogott valamit arról, hogy ez csak természetes, és a lány hálás tekintettel jutalmazta.
- No, rendben. – Szólt aztán vidáman a férfi. - Egy pillanat, és indulhatunk is! - Megkerülte a sziklát, mely mögött rejtőzött a harc előtt, ám a hátizsákjának csak a hűlt helyét lelte a száraz bokor aljában.
Krumar éktelen haragra gerjedt. Felüvöltött, mint a veszett oroszlán, s öklével a sziklára sújtott, hogy az megrepedt, mintha csak az éjszakai hideg kezdte volna ki. Már biztos volt benne, ki lopta el a zsákot; hát ki más, mint az a kis gizda cölöpszökevény! Bizonyosan nem tudta, kié az a zsák, különben nem vette volna a bátorságot! Csak kerüljön a kezei közé!
Ám ennek nem sok esélye mutatkozott. Akárhogy számolta, több mint tizennégy óra előnye van, ha éjszaka nem állt meg pihenni. Azonnal indulni kell!
Szafije remegve guggolt a prémtakarók mellett, könnyei újra potyogtak. Látta már, milyen Krumar, ha harcol és gyűlöl, látta milyen, ha szeret. Most azt is megtapasztalta milyen, ha dühös. Mintha az ég egyik elveszett istene szállta volna meg, lábnyomából még a férgek is menekültek!
A barbár, mikor észrevette a rémületet legújabb védence szemében, rögvest lecsillapodott. Már amennyire tőle telt. Sok mindenen ment keresztül, én meg csak nehezítem a dolgát…
- Minden elemózsiám, vizem, meg egyebem abban a hátizsákban van! Ha nem érjük utol időben… kemény napok elé nézünk! Jobb lesz, ha rögvest indulunk! Egyébként is elegem van ebből a temetetlen hullákkal teli temetőből!
A lány szótlanul, megszeppenve bólintott, s felállt, jelezve, hogy tőle akár indulhatnak is. A barbár sarkon fordult, s újfent megvizsgálta hátizsákja hűlt helyét. A nyomokból arra következtetett, hogy a tolvaj is abba az irányba indult, amerről ő jött, minthogy az-az út vitt a legrövidebb idő alatt vissza a viszonylagos civilizációba. Csak bizakodni mert benne, hogy a bolond tovább bővíti őrült cselekedetei listáját azzal, hogy a lovát is megpróbálja ellopni. A magasföldi telivérek rendkívül hűségesek, és erős a patájuk rúgása…

6.
Órákon át bandukoltak. A lány egy hátizsákot cipelt, saját méretéhez képest meglehetős nagyot, ám egyszer sem kérte meg a férfit, hogy vigye egy kicsit helyette. Krumar ugyan nem tudta, mi lehetett benne, de nem is nagyon érdekelte. Feltételezte, olyasmiket hoz magával a lány, amit hasznosnak ítélt a tábor roncsai közül. Ő maga is fabrikált vászonnadrágból egy tarisznyát, melybe a vagyont érő szoknyát hozta magával. Már előre örült a sok csengő érmének, amiket ezért kapni fog, mintegy megfejelve az eredeti küldetéséért járó összeget. Feltéve, hogy sikerül visszaszerezni a hátizsákját!
A táj nemigen mutatta változatosság jelét, talán mintha egy fokkal több kiszáradt bozótos mellett haladtak volna el. Eleinte nemigen beszéltek, valahogy egyikőjük sem érezte úgy, hogy a csendet meg kellene törniük. Szafije végül rájött, hogy a szűkszavú férfi annyit vándorolt már egyedül, hogy talán nem is tudja, hogyan kell beszélgetni, kötetlenül. Ám ő sem érzett túl nagy kényszert a társalgásra. Gondolatai vissza-visszarepítették egykori otthonába, szüleihez, barátaihoz… Tudta, már semmi nem lesz többé ugyanaz, mint ezelőtt volt. Az a rossz érzés kerítette hatalmába, hogy egy sötét felhő követi őt, ami árnyékot nem ad, ám megront mindent, amihez csak hozzá ér… Mintha már el is kárhozott volna.
Ahogy beesteledett, letáboroztak. Szafije tüzet rakott, Krumar pedig elment vadászni. Bár nem sok sikerrel kecsegtetett a dolog, hiszen egész úton nem láttak semmi élő, ehető dolgot, meg hát a parittyája is a zsákban volt, azért végül mégis sikerrel járt, s egy közepes kaviccsal sikeresen fejbe kólintott egy nagy fülű sivatagi rókát. Bár nem a legízletesebb falat, egy hosszú koplalós nap után igazi csemege! A húst jóízűen megették, majd kiderült végre, mit hurcol magával a lány. Az elmúlt éjszaka bundáját, és takaróját… A puha bundát leterítette a földre, rátelepedett, majd kibújt köpenyéből és ingéből. Mélyen Krumar szemébe nézett, majd hátrahajtotta fejét, s a csillagokat fürkészve várakozott a férfira. Az nem is késlekedett, a lány mellé telepedett, s forró csókokkal borította egész testét.
Szeretkezésük szenvedélyesebb, vadabb volt, mint az előző este. Mintha sokkal bátrabban, talán kétségbeesetten bújt volna a férfihoz a lány, mintha mindent megpróbálna elfelejteni, sikertelenül. Krumar nem igazán foglalkozott ezzel, egyszerűen csak élvezte a gyönyörű lány testét, csókjait. Ám Szafije gondolatai akarata ellenére elkalandoztak, s azon vette észre magát, hogy kívülről figyeli együttlétüket. Mintha az a valaki, akit a barbár karjaiban lát ölelkezni… mintha nem is ő lenne. Pedig ő volt az, hisz saját bőrén érezte a férfi minden izmának rezdülését; izzadságának vad, állatias szagát az orrában.
A totem. Miért kellett elhoznia? És miért titkolta a legodaadóbb szerető elől, akivel eleddig csak találkozott? Miért történik mindez? Remélte, a férfi nem veszi észre könnyeit. Ám felesleges volt ebben reménykednie, Krumar mindent látott, csupán azt hitte, a szeretkezés öröme csalt könnyeket a lány szemébe.
És a hátizsák mélyén, a brutális fallosz-totem szeme felvillant, majd rőt ragyogásba vonta a zsák belsejét…

7.
A következő nap is szótlan vándorlással telt. A lány gondolataiba merült, Krumar pedig egyre sűrűbben vizslatta a homokos-kavicsos talajt, nyomok után kutatva. Úgy találta, sokkal közelebb vannak a tolvajhoz, mint előző nap. Úgy tűnik, a kis hamis többet aludt náluk… alig pár órával járhat csak előttük.
Aztán estefelé mindketten meghallották a vad nyihogást.
- Ő az, Mammut! – kiáltott szilajul Krumar. – Bizonyosan megérezte a szagomat! – Felnevetett.
Szafije most először látta igazán vidámnak a férfit. Az eddig sem spórolt az energiáival a hajtóvadászat során, ám most kifejezetten meggyorsította lépteit. A lánynak végül már kocognia kellett, ha nem akart lemaradni.
Krumar lovát ugyanott találta, ahol hagyta. Bárki más számára a ló valóságos szörnyetegnek tűnhetett, hatalmas méreteivel, loncsos szőrzetével, ám a barbár a leghűségesebb társat látta benne, akivel csak az évek alatt összefutott. Vidámsága nőttön-nőtt, mikor megpillantotta a földön heverő ernyedt testet, attól pár lábnyira pedig kedvenc hátizsákját. Végre úgy tűnt, minden a helyére került. Vidáman meglapogatta a ló nyakát, érthetetlen szavakat dörmögött a fülébe, az meg hálásan szuszogott. Aztán a hátizsákot vizsgálta át, és úgy találta, semmi nem hiányzik belőle. Nem tűnt fel neki, hogy a leány egyre zavartabban forgolódik, mintha olyasmit vélne hallani, vagy látni, ami más számára rejtve maradt…
Krumar a balsikerű lótolvaj testéhez lépett. Nem kis döbbenetére, a kis fickó még élt, bár egy méretes patanyom kezdett lilulni a képén. Pár pillanatig gondolkozott, mi legyen a sorsa, ám végül nem vitte rá a lélek, hogy egyszerűen megölje. Elvégre, rossz ötletnek számító kísérletét a zsák eltulajdonítására nem számítva, semmi olyat nem tett, amiért dühösnek kellene lennie rá… a tolvajlás meg mostanság szinte elismert megélhetési forma. Még maga Krumar is volt, hogy erre vetemedett. Így hát előhúzott zsákjából egy pár láb hosszú kötelet, a testet egy közeli kiszáradt fához rángatta, majd jó szorosan a fa tövébe kötözte.
Az egész napi tűző forróságban való gyaloglás teljesen elvette az erejüket, így valóságos felüdülésnek számított az alkonyattal érkező hűvös északi szél. Krumar nem tudott betelni örömével, hogy mégis sikerült visszaszerezni felszerelését, s - miután Szafije ismét magára vállalta a tűzgyújtás felelősségteljes feladatát - valóságos kis lakomát rittyentett a zsák mélyéről előkerült hozzávalók, és edények segítségével.
- Hmm… igazán jó az illata…
Krumar felpillantott a tűz fölé lógatott üst tartalmának kavargatásából. A fogságba ejtett lótolvaj magához tért, és bizonytalanul rávigyorgott. A barbár jeges pillantással fagyasztotta az ajkaira a vigyort, majd figyelmét újra a főzés kötötte le. Mellette a lány révetegen bámult a tűzbe, mintha a lángok súgnának titkokat, csak az ő fülei által érthető nyelven…
- Szafije… gyermekem… itt az idő… Fogadd magadba a magot… - Szafije pedig lassan elkezdett egyre süllyedni, csak süllyedni… utolsó tudatos tettével megpróbált segítségért sikítani, ám hang már nem hagyta el a torkát... Egy lobbanás, és tudata kihunyt, mint gyertyaláng a viharban. Ám teste nem maradt üres porhüvely. A hatalom, mely eddig csak kísérletezett vele, most végleg átvette felette az uralmat.
…A tolvaj pár percig vizslatta a különös párost. Mégsem kellett volna megpróbálnia elfogni a lovat… még most is sajgott a képe a rúgásától, és sejthetően fog is egy darabig. Sőt, ha már itt tartunk, a zsákot is otthagyhatta volna… vagy legalább jobban szétnézett volna benne! Mert bár csak felületesen vizsgálta át, és néhány közönséges holmin, meg evőeszközökön kívül mást nem talált, valami értéknek mindenféleképp lennie kell benne, hiszen ez az óriás minden bizonnyal nem csak szentimentális kötődés miatt követte ilyen elszántan a nyomait. És most itt van, megint slamasztikában. Bár talán ezek ketten mégsem akarják feláldozni, mint a Kriág, de azért mégis meg van kötözve… Ráadásul két fogvatartója egy brutális kiállású barbár, meg az a csaj a mellette lévő oszlopról, aki minden valószínűség szerint megháborodott a kínzásoknak hála. Most is csak ott guggol a férfi mellett, és előre-hátra hintázva bámul a tűzbe… hátborzongató!
Ám az éhség nagy úr.
- Izé… te! Ugye nem akarod, hogy éhen vesszek, pár lépésre tőled? Kisasszony, szólna egy pár szót az érdekemben?
Krumar ezúttal figyelemre sem méltatta. A lány ugyan ránézett, de mintha nem is látná. Lassan felállt, s saját zsákjából mindenféle prémeket, meg takarókat vett elő, s a tűztől pár lépésnyire leterítette őket a földre. A tolvaj elbambulva követte tekintetével, majd megrázta üstökét, és újra a férfi felé fordította figyelmét.
- Hahó! Kezdek valóban éhes lenni! Meg a kezeim is elgémberedtek! Igazán eloldozhatnátok! Ígérem, nem foglak bántani benneteket…
Krumar felpillantott, tekintete újfent beléfojtotta a szót. Szemét összehúzva töprengett, vajon mennyire beszélt komolyan a kis ember. Aztán arra a következtetésre jutott, hogy csak viccelt, mikor azt feltételezte, hogy Ő, Krumar félne bármitől is.  Lassan felállt, s egy kis tálkába szedett néhány falatot a raguból, majd a fogoly elé lépett. Egyik kezét kiszabadította, majd letette elé az ételt, és visszasétált a tábortűzhöz. Csak egy pillanatra torpant meg, s a válla fölött szólt vissza:
- Krumar nem fél semmitől!
Úgy érezte, ezt nem árt tisztázni.
- Persze-persze, tudom én, kösz haver, igazán rendes vagy, meg minden! – Így a tolvaj, miközben mohón rávetette magát az ételre. – Ez tényleg finom! Hol tanultál meg így főzni? Vagy nálatok mindenki tud? Végül is nem lehetetlen, hiszen a vadonban ritkán juthatsz éttermi szintű kiszolgáláshoz, ugye… És hogy kerülsz ide? Itt él a törzsed, valahol a közelben? Hogy hívnak? Jaj, de udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam…
Megközelítőleg eddig jutott szóáradatában, mikor egy combvastagságú rönk csapódott neki a fának, alig pár araszra a feje felett.
- Csendet. Vagy a következő a képedet találja el, törpe! – Krumar egy cseppet sem emelte meg a hangját, mégis sikerült elérnie, hogy a fickó úgy kushadjon, mintha ráüvöltött volna. Mondjuk ebben valószínűleg nagy szerepe volt a hosszában kettéhasadó rönknek is.
- Rendben haver, értem a csíziót. Befogom, mintha itt se lennék… - A morranó hang hatására aztán végképp elhallgatott.
Krumar egy cseppet sem volt haragos. Sőt, némileg még szórakoztatta is a kis fickó hebehurgya szövegelése. Hihetetlen, hogy egy efféle életképtelennek tűnő szerzet életben maradhatott a pusztában… hisz a legtöbb növénynek nagyobb az önfenntartó ösztöne, mint ennek itt! De hát, felfordult a világ… manapság bármi megtörténhet. Figyelmét Szafije felé fordította. Egymással szemben ültek a takarókon, s csendben falatoztak. Krumar úgy érezte, már rég sikerült ilyen ízletesre a főztje, ám a lány arcán semmiféle érzelemnek nem látta nyomát. Bizonyosan nagyon elfáradt, gondolta. Talán ma éjszaka nem kellene annyira kimerítenie… A pajzán gondolatra némileg elmosolyodott, bár e mosoly felett a felületes szemlélő gond nélkül átsiklott volna. Mint egy repedés a jégmezőn.
Aztán kezdett elálmosodni. A fene! – gondolta két ásítás között - Talán én is elfáradtam kissé… Észre sem vette, mikor fordult ki ujjai közül a tányér. Lassan hátra dőlt, s lehunyta szemét. Csak egy kicsit pihentetem… Nem szabad afféle gondolatokat elültetni az asszonyi elmében, hogy Krumar, a rettenthetetlen, véletlenül nem képes bármikor a szerelemre egy lány kedvéért… csak egy perc…
Hamarosan hangosan horkolt.

8.
A barbár nem vette észre, amint a lány valami halványsárga port szórt az ételbe, mikor ő a fogolynak vitt egy tálkával… Mint ahogy azt sem, hogy Szafije valójában egy falatot sem evett.
A tolvajnak rossz érzése támadt. Túl hírtelen hagyta abba az evést a melák! Még be sem fejezte, és már ki is hull a kezéből a tál!
- Hahó… izé! Barbár úr! Ébresztő! Nem túl egészséges falattal a szájában aludni!
A szótlan leány ekkor felé fordult. A tolvaj ereiben megfagyott a vér, ahogy észrevette, hogy a gyönyörű jelenés szeme vörösen izzik! Lassan felemelkedett, s könnyed járással a férfi felé indult. Mintha mélyen legbelül valami dallamot hallott volna, s ennek a ritmusára kezdett volna táncolni… Könnyed szökkenés, pördülés, néha lecsukódó szempár, piruett, szélviharban hajladozó faágakat utánzó karmozdulatok… s mintha valóban vihar tombolna, az aranybarna hajzuhatag is a lány körül verdesett-lebegett, köpenyével együtt!
- Hahó! Ember! Ébresztő! – Kiáltozott, a tolvaj, de mindhiába.
- Nem hall téged… - Suttogta a lány. Hangja dermesztően idegen volt, mintha egyszerre több száz torokból szólna ugyanaz a pár halk szó.
- Ne is próbálkozz. Ne figyelj másra. Engem figyelj! Tetszem neked?
A sustorgó-üvöltő szavak mintha egyenesen az elméjében szóltak volna. A lány megállt tőle pár lábnyira, majd lassan eleresztette a burnuszát. A nem is fújó szél felkapta, és messzire vitte, közben lassan kigombolódott hófehér inge is. A tolvaj meredten bámulta a lány előbukkanó feszes, bronzszín kebleit, s egyszerűen nem bírta elfordítani tekintetét. Nyelt egyet, hogy szinte belefájdult a torka. Végül a lány derekáról is lecsúszott a ruha, és ott állt előtte, anyaszült meztelen, a maga tökéletességében.
- Tetszem neked? – kérdezte újfent.
- P… Persze! – nyögte amaz nagy nehezen, s közben eszelősen próbálta kiszabadítani másik kezét is. – Csak tudod… nehezen viselem, ha a csaj nincs teljesen magánál… Pláne, ha megszállta egy démon, vagy ilyesmi…
- Ne beszélj most! – súgta a hang a lány száznyi hangján. – Csak mutasd meg, mennyire tetszem! – Azzal odalépett, egészen a férfi elé. Annak szeme most egyenesen a sötétbarna gyapjas kis területre meredt, mi arcától alig egy-két ujjnyira táncolt oda-vissza.
- Szeress! – szólt, s gyengéden a fogoly ajkaihoz dörzsölte magát. Az ugyan megpróbált ellenállni, ám végül legyőzetett; kiszolgálta a lány kéjvágyát. Az nyögött, sóhajtozott, még mindig a csak általa hallható muzsika hangjaira hajladozva, az égre meredve. Aztán felsikoltott, s a tolvaj érezte, sikerült kielégítenie. Ám az még nem végzett vele; egy gyors mozdulattal megszabadította nadrágjától, s miközben mélyen a fiú szemébe nézett, lassan leereszkedett, teljesen magába fogadva hímtagját. És a tánc folytatódott…

9.
…Fogalma sem volt róla, mennyi idő telt el. A lány kifacsarta, mint egy citromot, ám még mindig az egykor szebb napokat látott fatörzshöz volt kötözve. Viszont azt jó előjelnek vette, hogy mindkét keze szabad volt, s nadrágja alig pár lábnyira volt tőle.
Aztán halk nyögdécselésre figyelt föl. A Tábortűz úgy lobogott, mintha csak az imént rakták volna meg jó alaposan, így nem volt biztos benne, hogy mit lát a túloldalán, ám amit végül is sikerült kivennie, az elég vegyes érzéseket ébresztett benne.
A barbár a prémen feküdt, anyaszült meztelenül, és szemmel láthatóan még mindig aludt. Ez a legkevésbé sem zavarta a meztelen lányt, ki a férfi csípőjén mozgott előre-hátra, s közben egyre hevesebben nyögdécselt. Ez volt a viszonylag kellemes látvány. A riasztó pedig az a kis szobor volt, mi a szeretkező páros mellett foglalt helyet, mintegy elérhető távolságban, s ami halványvörös fénycsóvákat szórt a párosra tekintetéből, mintegy folyamatosan megvilágítva a barbárt. Meg persze a vonagló lány kezében csillogó ezüstös tőr is elég riasztó volt, amit lassan egyre magasabbra emelt amaz izzadó mellkasa felett.
A helyzet egyértelműnek tűnt; itt valami rituális varázslás folyik! Ha nem tesz valamit, a lány kivágja a férfi szívét, s ki tudja, lehet, hogy utána az övét is! Villámgyorsan kibújt a meglazult kötelékekből, s ahogy volt, félmeztelenül, átvetette magát a tűzön.
- Vigyázz öreg, a túl sok szex ártalmas lehet az egészségedre! – Az volt a terve, hogy egyszerűen lerántja magával a barbárról a lányt, ám az események nem pont így alakultak. A lány tekintete rászegeződött, még mielőtt átért volna a tűz fölött, s ezzel egyszerre a kis gonosz totemoszlop vörösen izzó fénypászmája is rávetült. Aztán a lány fél kézzel elkapta a torkát, és ahelyett, hogy elsodorta volna a lendület, úgy ült ott továbbra is a barbáron, mintha gyökeret vert volna… aztán egy laza mozdulattal visszahajította a tábortűz túloldalára. Úgy érezte, rögvest a pokolra kerül, és minden tagja szénné ég, ám ez mégsem következett be. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy a szobor ránézett, hangozzék ez bármily hihetetlenül, a barbár szeme kinyílt, és rögvest felismerte a helyzetet. Ebben nagy segítségére volt a szíve felett lebegő kés is, így hát egy pillanattal az után, hogy a tolvaj visszaröppent a tűz fölött, ő is lehajította magáról a lányt, egyenesen a lángok közé.
Megint csak nem az történt, amire bármelyik férfi gondolt volna. A lángok felcsaptak, mintha alkoholt locsoltak volna közé, és a gyönyörű női test eltűnt a szemük elől. Ám nem sokáig, ugyanis a lángok kezdtek elszíneződni, s pár pillanat alatt felvették a lány alakját! Zöld lángokból állt a teste, fehér lángokból egykor gyönyörű hajzuhataga, és vörös lángpontokból két szeme. Mindketten érezték a haragot, és az eszeveszett gyűlöletet, ami ebből a jelenésből áradt, ám eltérő módon reagáltak. A tolvaj halkan sikkantva egyet gyorsan fedezékbe bújt a fatörzs mögött, míg a barbár csatabárdjáért nyúlt.
- Ez igen felesleges, Krumar! – suttogta a lány – minket a fegyvered nem pusztíthat el!
- Ismerjük a neved, Krumar! Te vagy, ki oly sok hívünktől szabadítottál meg az utóbbi években! És most ezt a testet is elloptad tőlünk! Tudod milyen nehéz volt eljutni idáig? Krumar! Már majdnem sikerült! Csak pár hónapot kellett volna kibírnia e teremtésnek, hogy a világra hozza a gyermekét… a gyermeked. Minket!
- Mi? Ki vagy te, ha nem Szafije? Megszálltad őt? Valami démon-féle vagy? – Az események túl gyorsan követték egymást.
- Démon-féle?? DÉMON-FÉLE?! ISTENNŐ VAGYUBK,  TE PONDRÓ!!! S ha te nem lennél, hamarosan megszülethettünk volna igazi, élő testben, s hatalmunk végre korlátlan lehetett volna az Elsődleges Anyagi Sík lakói felett!! Még most sem sejted, kik vagyunk?!
Krumar nem félt, a legkevésbé sem. Eleddig nem találkozott semmivel, amit puszta erejével ne tudott volna legyőzni. Oké-oké, ez a lánglány most tényleg más, mint az eddigiek, de hát ugye, mindig olyan jön, amilyen még nem volt… Tanácstalanul megvonta a vállát, és a vörös szempárba vigyorgott.
- Nem érdekel, ki vagy. A lényeg, hogy pusztulnod kell azért, amit Szafije-val tettél. – Azzal megsuhintotta a fegyverét. Az erő, mellyel útjára indult a halálos acélfej, tán még egy tölgyfát is kettőbe hasított volna. Krumar a lendülettől megpördült és hanyatt esett, ahogy a fegyver akadálytalanul keresztülsuhant a lángokon, a legkisebb sérülést sem okozva annak. Kezdett morcos lenni.
- Affene…! Ilyen nem fordult volna elő, ha meglenne a régi nyele a fegyveremnek!
- Még mindig nem érted, igaz?! Nem tudsz ártani nekünk! Még csak hozzánk sem tudsz érni!
A lény lépett egyet Krumar felé. Gond nélkül kilépett a lángok közül, s lábnyomában tüzet fogott a homok. Krumar ismét meglendítette a fegyvert, ezúttal óvatosabban. Ismét csak semmi eredmény nem mutatkozott, viszont a lány tenyerével mellkason ütötte, hogy a szőr azonnal leperzselődött róla, s jó pár lábnyival hátrébb zuhant.
- Most megfizetsz végre mindenért, mit eddig okoztál nekem! – Suttogta a láng. – Minden porcikádat ropogósra sütöm, hogy végül könyörögni fogsz a halálért!
- Arra azért ne vegyél mérget, gyönyörűm! – Így a barbár, miközben talpra kecmergett. – Előbb pusztulsz el, mintsem a győzelem közelébe kerülhetnél!
A lány egyre közelebb lépdelt, lábnyomában kihűlt üvegtócsák maradtak. Krumar két kézre markolta csatabárdját, és felkészült a végsőkre. Valóban, lehet, hogy itt a vég, hiszen a csatabárd feje gond nélkül áthatol a lényen… Erőlködve próbált valami épkézláb ötlettel elő állni, amit az adott helyzetben fel tudna használni, ám semmi nem jutott az eszébe. Megvetette hát lábait, és készült a harc közbeni hősies halálra. A lány közvetlenül elé lépett, s mélyen a szemébe nézett. A vörös lángszemek mintha az agyáig látnának; lángteste hője másodpercek alatt leégette a szőrt arcáról, mellkasáról. Érezte, hogy szárad ki a bőre, hogy rögvest lángra kapjon, ám nem emelte fegyverét. Nem adja meg ennek a valaminek, hogy lássa kétségbeesetten hadakozni a Végzet ellen.
- Még most sem tudod? – Suttogta a lény. – Én vagyok, aki ellen egész eddig hadakoztál! Én vagyok, aki káoszba borítom a világot! Én vagyok Kryanna, a Káosz hatalmas istennője!
- Khmm… hogy ki? – szólt a barbár, és bár nem érezte túl rózsásnak helyzetét, azért lassan egy valódi vigyor kezdett kiülni az arcára.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. Még soha nem hallottam rólad! – Azzal elnevette magát. Afféle minden mindegy-nevetés volt ez. Érezte, hogy a tüdeje kiszárad, és megtelik mérgező gázzal, de már ez sem érdekelte.
A lánglény, ki magát Kryanna néven nevezte, pusztító haragra gerjedt. Felüvöltött, hogy körülötte még a kősziklák is vajjá olvadtak, majd felemelte két karját, hogy végleg elsöpörje a világ felszínéről a barbárt. Ám ekkor történt valami.
- Egy pillanat!  - Emelte fel a karját a férfi, s e gesztus annyira megdöbbentette a Káosz istennőjét, hogy valóban megtorpant egy pillanatra.
A tolvaj eleddig a fatörzs mögül figyelt, és úgy vélte, hogy a barbárnak semmi esélye. Talán itt az ideje, hogy ismét nyúlcipőt húzzon… De valami megakadályozta ebben. Méghozzá az, hogy megpillantotta a vörös szemű kis szobrocskát a tűz mellett. A fénysugarat lövellő tekintete ismét a lányra, és a barbárra vetette, s végül ez bírta maradásra. Óvatosan előkúszott a fa mögül, és a szobrocska felé indult. Ha valamiben jónak érezte magát, akkor az a lopakodás volt. No, nem mintha attól tartott volna, hogy az a faragott kis szobrocska netalán meghallaná, de hát ugye sose lehessen tudni… Erőfeszítését siker koronázta. Anélkül markolta meg a szobrot, hogy a lánglény felfigyelt volna rá.
A tolvaj és a barbár tekintete összevillant, majd a gizda belevetette a szobrot a tűzbe. A lánglény felemelt karral sikított a vigyorgó barbár képébe, aki minden megmaradt erejét felhasználva lendítette meg csatabárdját. A lapjával érkező fegyver ezúttal nem suhant keresztül a tűztesten. Irtózatos erejű ütés érte a lényt, aki még mindig sikítva visszazuhant, egyenesen a tűz mellé. A szobrocska veszettül lövellte szerte vörös nyalábjait, ám bármit akart elérni, sikertelen maradt. Pár másodperccel később tüzet fogott, majd villant egyet, s a villódzásnak vége szakadt. A lánglény gyűlöletteljes pillantást vetett a tábortűz túloldalán álló, a félelemtől lebénult tolvajra, majd ugrott is, hogy rávesse magát. Ám erre nem került sor; a barbár csatabárdja fölülről érkezett. A lény hátára sújtott, miközben az épp a tűz fölött volt, s a fegyverrel egyszerűen belecsapta a lángok közé. Ám úgy, hogy pengéje a lángokon keresztül mélyen a homokba fúródott. Krumar erősen fogta a fegyver nyelét, s a lény hiába vonaglott-sikított, nem szabadulhatott. Egy utolsó kétségbeesett üvöltés, majd színes lángjai a tábortűz fényébe olvadtak… Utolsó szavai az elméjükbe égtek.
- Még nem végeztem veled, Krumar! Hamarabb viszontlátsz, mint gondolnád! - és vége volt.
Krumar elégedetten elvigyorodott.
- Pedig milyen jól megértettük egymást…
Szilaj nevetése még a tolvaj jeges rémületét is megkönnyebbüléssé olvasztotta.

10.
…- És… biztos nem gond? A lovad… nem haragszik, vagy ilyesmi? Mer’ én már tökre megbocsátottam…
- Maradj már csendben, öcsi! Mondom, nagyon szívesen elviszlek Shubolorba, ugyanis én is arra megyek. De csak akkor, ha megtanulsz csendben utazni! Érted?
- Persze, persze… nem gond… figyelj, egyébként nincs valami fölösleges pokrócod a tomporom alá? Nagyon kösz, meg minden, de eléggé kényelmetlen itt hátul…
- Nincs.
- Biztos?
- Biztos.
- Csak azért, mert…
- Mondom nincs.
- Rendben, kapiskálom. Befogom. Tudok én csendben is lovagolni…
- Rendben.
- De…
- Fogd be.
- Csak…
- Fogd! Be!
- De most tényleg! Még be sem mutatkoztam! Pedig ugyanaznap mindketten megdöngettünk egy istennőt…
- Mintha azt mondtad volna, hogy le voltál kötözve, és magad alá csináltál a félelemtől…
- Te meg magadnál sem voltál!
- Na jó, ebbe most ne menjünk bele. Inkább mutatkozz be, ha akarsz.
- A nevem Touro de Asinine! De te szólíthatsz Asin-nak!
- Rendben Asin. Az én nevem Krumar. És Krumar most azt mondja: Fogd be.
- Krumar? Az nem azt jelenti, Bölény?
- Hát… majdnem. Bölénysújtó.
- Értem… az én nevem meg azt jelenti, Szamár. Állítólag. Igazából sosem jártam utána… érted, ugye? Mer’ mi van, ha tényleg azt jelenti? Kicsit kínos lenne…
- Szamár…?
- Igen?
- FOGD BE!

Epilógus

…A dögletes bűzfelhő nem ülepszik, nem oszlik, a dögevők mégsem gyülekeznek… csak a keselyűk köröznek mozdulatlan szárnyakkal a sivatagi tábor roncsai felett, mint éhes utcagyerekek a hentes kirakata előtt. Tudják, hogy bár ott a sok finomság, az sosem lesz az övék.
- Halld a szavam, Trygur! Ébredj, gyermekem! Elérkezett büntetésed, és a bosszú ideje! Temetetlenül többé nem nyugodhatsz! Sírod nem leled, míg bosszúm be nem teljesedik! Kelj fel, és járj! Te, és társaid új célt kaptok! Nagyobb erő költözik most beléd, mint életedben, és nagyobb lesz a feladat is!
A rothadozó hájtömeg megmozdul. Mintha élne, talpra szeretne kászálódni… ám ez nem megy. Az oszladozó bőr széthasad, a rothadó hús lemállik… A fertő e gonosz anyaméhéből új életként bújik elő Trygur, pontosabban, ami megmaradt belőle; csontváza, némi izom által összefogva. Trygur hangszál nélküli torkát természetellenes üvöltés hagyja el, kiöklendezve koponyájából minden maradék lágy részt. A hang keresztülvisszhangzik a tájon oda s vissza, de csak azért, hogy mikor elhal, új zaj keljen a homokból. Halott hívei mozdulnak most, hogy az élet torz paródiáját öltsék újra fel. Nehézkesen-mereven tápászkodnak egymás után, s régi életük emlékeit csak nyomokban képesek felidézni. Emlékeznek, hogy egy hatalmas isten szolgálatában álltak, ám most tudják, ki is ő. Csak egy céljuk van, az istennő akaratát követni földi helytartója, Trygur parancsain keresztül. A se nem élő, se nem holt sereg hörögve-morogva a lecsupaszított csontváz köré gyűlik, és akár csak életük során, lesik minden szavát, várják parancsait.
- Trygur! Halld akaratom! Keresd meg őt, ki ezt tette veled, s velem! Keresd meg, és kínozd meg! De ne öld meg, a halála az enyém legyen! Törd meg szellemét, lelkét, akár még testét is, de halálát hozd el hozzám! Közben pedig végezz mindenkivel, aki elétek kerül, hogy halála után csatlakozhasson seregemhez! Ez az akaratom, így legyen!
Trygur fájdalmasan felüvölt, s a szörnyű sereg útnak indul, egyenesen Shubolor irányába.






2009-01-07

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése