2016. október 7., péntek

Megmentő

Kis karácsonyi történet. Jó szórakozást. :)


   Tél van, súlyos pelyhekben esik a hó. Nem is tudnám megmondani, mikor esett ennyi legutóbb… hogy hány éve már. A fák fehér kesztyűcskéket húznak, a világ betakarózik, s téli álmot alszik.
   Nem úgy az emberek. Körülöttem mindenki az Ünnep negédes boldogságában lubickol, s csak én érzem úgy magam, mint a szirupba ragadt légy… megfolyt ez az álszent boldogság. Hogy legyen egy nap, amikor szeretjük egymást… szánalmas. És az év többi napjával mi van, emberek? Szeretnék a képükbe ordítani, hogy hahó, ébresztő! A Karácsony már rég nem arról szól, hogy szeressük egymást! Csak a pénz ami számít, meg a fogyasztás!
   De nem teszem. Miért tenném? Hisz’ Úgysem hinnének nekem… vagy ha hinnének is, nem mutatnák. Az egész a hazugságról, és a képmutatásról szól!
   Beülök egy kávéházba. Az ajtón itt is a csicsás ünnepi díszek; a fenyőfa, meg a Mikulás… Röhögnöm kell. Számomra ez az év leg szomorúbb napja. Mintha titokban mindenki sírna, kifelé meg nevetne.

   Régen más volt. Akkoriban a gyerekek még tényleg hittek a szeretetben, a Mikulásban… a Karácsonyban. Lelkesen készülődtek, s szüleik segítettek elhinni a Misztériumot. Hogy valóban számít, hogy jók voltak-e az idén… De manapság már ez cseppet sem számít, vagy legalábbis erősen a háttérbe szorult. Ez egy fogyasztói társadalom, ahogy nem egyszer hallom. Néha legszívesebben felháborodnék ezen, de az idő nagyobb részében túl fáradtnak érzem magam ahhoz, hogy foglalkozzak vele.

   Egy fiatal, ám meglehetősen fáradt arcú leány lép oda hozzám. Derekén fehér kötény, kezében toll, papír.
- Mit hozhatok tata?
Már fel sem veszem sértő viselkedését. Ebben a városban, de az egész világon, egy magafajta leánynak erősnek kell lennie… vagy legalábbis annak kell mutatkoznia. DE hogy egy magamfajta öregember előtt is? Mindegy.
- Egy… egy kis almás pitét kérnék, kedves.
- Ok, tata, egy almás pite rendel. Más? – Arca halálosan unott, s látom rajta, meg sem fordult a fejében, hogy esetleg sértőnek is találhatnám szavait.
- Nos… igazán örülnék egy pohár tejnek.
- Ok, egy pohár tej… Hogy mit? – szemei egy csöppnyit élénkebben néznek rám –Tejet? Hát hol él maga, ember! Nálunk csak tejpor van, az is a kávé miatt. Igyon inkább azt, egy duplát, ahogy elnézem, magára is férne – majd, mintha csak most jutna eszébe, hozzáteszi: - tata.
   És már fordulna is el, mintha valóban kávét rendeltem volna.
- Elnézést, gyermekem… inkább nem kérek. Helyette jó lesz egy kis… almalé?
A lány zavartan vissza fordul, nem tudván, mit mondjon. Én rámosolygok, és aprót bólintok. Az ajtó váratlanul kitárul, s egy kis család toppan be, lábaikról a havat verdesve. A pincérnő figyelme egy pillanatra megoszlik, ám gyorsan túlteszi magát a problémán.
- Egy almalé rendel, rögtön hozom. – Szinte vártam azt a bájos kis megszólítást, ám most elmaradt. A Most érkezett, pirospozsgás arcú családhoz lép, és láss csodát, a gyerekekre mosolyog!
   Mialatt felveszi a rendelést, elmerengek. Vajon ők… esetleg mások? Az apuka szeretettel mesél a Karácsony szelleméről? Vagy alig várja már, hogy túl legyen ezen a karácsonyi bevásárló-lázon? Boldognak tűnik… és a gyermekek is. Ahogy elnézem, nem tűnnek rossz gyereknek. Sem a lány, sem a fiú. Ismét elmosolyodok. Az anya észreveszi, s rémült arccal fordul az apához, hogy valamit a fülébe súgjon. Ő is rám néz, tekintete elkomorul. Próbálok engesztelni, s barátságosan feléjük biccentek. Az apa bizonytalanul vissza bólint. Elfordítom róluk tekintetemet.
   A pincérnő hozza a rendelésem. Almás pite, almalé. A kedvencem! Ahogy leteszi elém, már villát is ragadok, és majszolni kezdek. A gyerekek rám mosolyognak; nyílván egy kis morzsa hullott a szakállamra. Sokan mondják, hogy van érzékem a gyerekekhez… bár mostanában egyre kevesebbszer.
   Ekkor újra kinyílik az ajtó, s egy hangoskodó társaság áramlik be. Négy férfi, meg egy nő, bár talán túlzás felnőttként gondolni rájuk, hiszen alig vannak túl a serülő koron. A család összébb húzza magát, az apa pedig ki. Megpróbálja azt sugározni, hogy a többiek az ő védelme alá tartoznak. Ügyesen csinálja; a hangoskodók rá se hederítenek, hanem egyenesen a pulthoz lépnek. A pincérnő már felkészülten várja őket, s bár szavaikat nem értem, annyi azért világos, hogy heves szópárbaj van kialakulóban köztük. Talán ingyen kiszolgálást akarnak, talán a pénzt… végül elcsattan egy pofon.
   Váratlan dolog következik, a az Apa feláll az asztaltól, s a hevesen tiltakozó Anya visszatartó karja ellenére odalép a pulthoz. Farzsebéből jelvényt húz elő, mire a hangoskodók némileg megszeppennek, ám egyikőjük belemarkol a pincérnő hajába, felrántja a pultra, s egy kést nyom a nyakához; erre a férfi is fegyvert ránt. Egy ódivatú, forgótáras hatlövetűt.

   Ez már nem az a karácsony, amire én emlékszem. Az emberek elfelejtettek szeretni. Elfelejtették, hogy nem a vásárlás, nem a Pénz kellene, hogy uralkodjon gondolataik felett. Elfelejtették, hogy Jónak kellene lenniük!

   A halálra rémült lány pánikba esik, és a süteményes tálcát a feje felett a késes férfi arcába csapja. Az a döbbenettől elereszti a lányt, s a következő pillanatban már csattan is a bilincs a kezein a háta mögött. A társai ekkor eszmélnek, és menekülőre fognák a dolgot. A megfelelő pillanatban megemelem botomat, s a hátul futó lábai összeakadnak. A három „rosszcsont” sikeresen elmenekül. A Rend Büszke Őre, ki egyben családapa is, őrizetbe veszi a földön heverőt, majd újfent felém biccent. Most úgy látom az arcán, hogy neki is elege van a Karácsony álszentségéből. De a gyermekeknek ez nem tűnik föl, ők csak a Hős apjukat látják. És boldogan mosolyognak. Lehet bármi este a Fa alatt, az Ajándék az övék. Talán nem is tudják, de ez az Ajándék a Család. Talán soha nem is kell megtudniuk.

   Pár órával később a pincérnő magányosan sétál hazafelé a sötét utcákon, a szakadó hóesésben. Nem tudom, kihez megy haza, szülőkhöz-e, vagy esetleg a szeretett másikfeléhez, vagy az üres lakásba, de az bizonyos, hogy állított fát. Érzem a gyanta illatát rajta… Mögötte lépkedek, jó néhány méterre lemaradva. Botomra támaszkodom ugyan, s az emberek hajlamosak lenézni emiatt, ám különösebb kényelmetlenség nélkül tudom tartani lépést a lánnyal.
  Egy sarok mögül váratlanul két alak toppan elé. A kezekben kés villan, az arcukat takarja valami. Talán egyfajta álarc… Átkozódnak, fenyegetődznek. A tárcát követelik. A lány kapkodva kotorászik ridiküljében. Kesztyűs kezével meglehetősen ügyetlen; elejti táskáját. Az egyik támadó ütésre emeli karját; ekkor érek oda.
- Elnézést, hölgyem – Szólítom meg, s látom rajta, egyből felismeri a hangom, pedig még nem lát – Segíthetek?
- Mi van, tata? Nem látja, hogy a hölgy épp velünk tárgyal? – gúnyos röhögés.
- Fiatalember, ha egy csepp jóérzés volna magában, akkor békén hagyná e hölgyet, legalább Karácsony estéjén!
- E miatt a cafka miatt csücsül hűvösön a haverunk Karácsony estéjén! – Így a másik, s valamiért a kezében szorongatott kés ellenére is bizonytalanabb a hangja, mint egy perccel ezelőtt.
   Felsegítem a lányt, aki kerek szemekkel bámul rám, mintha először látna. Talán a mögöttem váratlanul felgyulladó lámpa miatt úgy látszik, mintha ragyogó aura venne körül… A támadói felé fordulok.
- Figyelmeztetnem kell önöket uraim, hogy ha tovább folytatják e hölgy inzultálását, úgy bizonyosak lehetnek benne, hogy a Mikulás nem visz ajándékot ma este a Karácsonyfa alá.
   Most a fickókon volt a döbbenet sora, s felháborodásuk nőttön-nőtt.
- Elég volt tata! Vagy húzza el a belét innen, vagy viselje a következményét! Elszámolni valónk van a csajjal, és el is fogunk számolni vele!
- Te figyelj… ez a tag ott volt a kávézóban! Ő gáncsolta el Bill-t!
- Igen? Télleg! No tata, vége a dalnak! Most már itt maradsz, ha tetszik, ha nem!
   Kihúztam magam. A leány rémülten szorongatta karomat; nyílván minden rosszra fel volt készülve. Nem kárhoztatom érte, el tudom képzelni, milyennek láthatott. Egy öreg, megtört, ráncos vénember. Néha már magam is ilyennek érzem magam.
   Egy jó barátom sietett a segítségemre. A fiúk mögé lépett úgy, hogy azok észre sem vették. Persze ez nem csoda, hisz’ még a reszkető pincérnő sem láthatta, ha Ő nem akarta.
- Valóban? Valóban úgy gondolják, hogy jó ötlet védtelen hölgyek, és megfáradt öregemberek kirablása? Pont Karácsony estéjén? – Azok csak gúnyosan mosolyogva közelebb léptek. Én is elmosolyodtam.
- Ez esetben, kérem ismerjék meg egy barátomat, Rudolfot. – S mögéjük mutattam.
   A semmiből egy hatalmas termetű állat materializálódott, egy gigantikus rénszarvas. Lehelete gőzgént tört elő orrlyukaiból, bepárásítva a bátrabb férfi tarkóját. Az megdermedt, s lassan megfordult. A szeme egy magasságba került a szarvas lehajtott fejével. Pár pillanatig mereven bámulták egymást, majd Rudolf feje előre lendült. Halk koppanás hallatszott, majd a férfi aléltan rogyott össze. A másiknak se kellett több, futásnak eredt, s néhány szívdobbanásnyi idő múltán elnyelte az éj.
   A pincérnő meredten bámulta Rudolfot. Nem róható ez föl neki, hisz a kontinensen ez az állat nem őshonos… se sehol a világon a nagyvárosokban, ami azt illeti.
-Te… Te… Te… - kezdte.
- Igen, természetesen. Örvendek.
- Té… Té… Té…
- Igen. De azt hiszem, lassan be kell fejeznünk a társalgást…
- Mi… Ho… hmm?...
- Tudja, sok dolgom van még ma éjszaka. – Azzal fellendültem öreg szánhúzóm hátára, s a magasba suhantunk, a fellegek fölé. Egyenesen az odafönn várakozó szán, meg a többi szarvas felé.
- De azért vigyázzon magára!
- Ejh öreg! Már megint elcsatangoltál! Tudod mióta keresünk?...

   …Nem szeretem a Karácsonyt. Mára már nem több egyszerű robotnál. De végtére is… egyéb dolgom sincs az év többi részében… Akkor meg miért ne élvezzem? Talán idén másként lesz. Talán… több lesz a szeretet, mint a gyűlölet… S ha csak egy napra is, de boldogságot csempészhetek a gyermek lelkekbe. Zeng az égbolt, csilingelnek a csengettyűk…
- Ho-ho-ho-hó! Boldog Karácsonyt Mindenkinek!



2008-11-18

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése