…Mást nem tudok mondani, tisztelt bíróság, mint amit már legalább ezerszer elmondtam. Nem én öltem meg Mona Kreshbörg kisasszonyt! Tudom, a látszat ellenem szól, de kérdezzék csak meg a többi szemtanút, hiszen rengetegen látták, amit én! És ne mondják nekem, hogy nem találtak senkit, aki emlékezne a dologra! Hát nem látják, hogy ez is éppen engem igazol?!
…Rendben van, uraim, megpróbálom még egyszer elmondani. Bár nem látom túl sok értelmét, azért még egyszer talán…
…Április elején, egy majálison ismertem meg Monát. A céllövöldében próbálkozott, mondhatni nem nagy sikerrel… De kedves arca, érzéki bája egyszerűen magával ragadott… Felajánlottam hát céllövő szolgálataimat, minek az lett az eredménye, hogy nyertem neki egy medvét. Tudják, az a bő egy méter magas plüss állat, amit kitartó nyomozóik meg is találtak a lakásában…
…Csak olyan két-három hónapja jártunk együtt, mikor bejelentette, hogy terhes. Nem mondhatnám, hogy nem örültem a dolognak, de azért jobb lett volna, ha egy kicsit később történik meg a dolog… Akkoriban épp’ megfeszített ütemben dolgoztunk társaimmal egy projecten, melybe belefolytak írók, festők, ötvösök, sőt, még számítógép programozók is, így nem igazán volt szabadidőm, de azért a fiúk megértették a helyzetet, s elég időt tudtam a lánnyal tölteni.
… A szörnyűség, melyről már maguk is tudnak, aznap történt, hogy elkísértem Lolát a kórházba, egy ultrahangos kivizsgálásra. Magával a vizsgálattal nem is volt semmi baj, ám utána leültünk a korház díszparkjába, úgymond pihenni, beszélgetni. A park szélén volt egy kis medence, e medence négy sarkában ült négy vízköpő kőbéka. Emlékszem, nagyon ötletesnek tartottam a kis szobrokat, de aztán teljesen megfeledkeztem róluk.
Lola ugyanis, képletesen szólva, pofonvágott mondandójával. Azt mondta, csak így, minden kertelés nélkül, hogy el akarja vetetni a kisbabát, és el akar hagyni!
Sokáig győzködtem, vitatkoztunk, majd könyörögtem neki, ám ő hajthatatlan maradt.
Beszélgetésünket valamilyen kiáltás szerű hang szakította félbe. Mivel időközben, észre sem vettem, mikor, besötétedett, igencsak kísértetiesnek tűnt az a hang! Aztán megint fölharsant a hang, s ekkor már fölismertem, mi az.
Béka brekegés. Egy birka nagyságú béka torkából…kb.
Aztán vízcsobbanás hallatszott, mintha követ ejtettek volna a vízbe. Egymásra néztünk, majd idegesen nevetgélve, a kis medencére.
A kőbékák eltűntek.
Egy perc se’ kellett hozzá, s már kívül voltunk a korház területén. Szótlanul sétáltunk egymás mellett, de a baljóslatú rémületnek még nem volt vége! S én tudom, hogy számomra soha többé nem is lesz…
A város központjában nagy volt a fölfordulás. Autók fölborulva, sikítozó emberek mindenfelé… Aztán oda értünk a nagy nemzeti hősünkről elnevezett térre, melynek szélén, egészen a legutóbbi időkig, de még ma reggel is, ott állt hatalmas szobra. A talapzattal most sem volt baj…
A szobor viszont eltűnt. S a tér kövei oly’ furcsa módon voltak összetörve, mintha egy hatalmas súlyú lény haladt volna keresztül rajta…!
Szorongva, és egyre rémültebben haladtunk tovább, s már éppen megkérdeztem volna az egyik rettegéstől félőrültnek tűnő menekülőt, hogy mégis, mi folyik itt, mikor a levéltár ódon épületéhez értünk.
Nem akarom szaporítani a szót; hirtelen vad szárnysuhogásra figyeltem fel, egyenesen a fejünk fölül. Önkéntelenül felnéztem, és szembe találtam magam életem legiszonyatosabb látványával! Oroszlán test, grífszárnyak, és az a mérhetetlen gonoszságot sugárzó démoni pofa… Egy vízköpő szobor a levéltár tetejéről. Sokszor láttam már errefelé haladtomban az épületet díszítő gótikus szobrokat, ám soha nem gondoltam volna, hogy ilyen rondák… élőben! Ugyanis a démoni lény most ott csapkodott szárnyával a fejünk felett, s tudtam, csak arra vár, hogy mindketten teljes mértékben fölfogjuk, mi vár ránk!
A távolban már feltűnt a többi megelevenedett démonszobor is, aztán a sátánfajzat ránk vetette magát! Pontosabban Lolára, aki szerintem még ekkor sem hitte el, amit lát! Egy suhintás a karmokkal, s a lány feje, vastag vérzuhatag kíséretében messze repült a testétől… Eszelős düh vett erőt rajtam, és puszta kézzel estem neki a szörnyetegnek, téptem, haraptam, hogy egészen belesajdultak körmeim… Az meg csak nevetett rajtam, s egyszer-kétszer végigsuhintott karmaival a képemen… Minden csupa vér volt… és zokogtam, hogy Mona, ne hagyj el… De Ő már elment, nincs többé…
# # #
A halottkém jelentése:
Név: Lola Kreshbörg
Kor: 24
Halál beállta: 1998.10.00.03. 21h.13s.
Halál oka: Több rendbeli csonkolás folytán beálló vérveszteség. A sérülések feltehetően a vádlottól származnak, kit az áldozat mellett találtak, annak testét eszelősen rángatva-cibálva, s fennhangon üvöltözve, miszerint: „Nem hagyhatsz el! Ne hagyj el!”
A vádlott elmeorvosi kivizsgálását javasoljuk.
1999.11.02.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése