…Szeretem magam magándetektívnek mondani. Billy Blue, a magánhekus… Jól
hangzik, nem? He-he… Persze, az az igazság, hogy soha nem kaptam meg a
szükséges iratokat, engedélyeket, miegymást… a priuszom miatt. A haverokkal
megünnepeltük a születésnapomat. Jó kis buli volt… csakhát a zsaruk szerint a
narkó, a pia, no meg az autólopás kicsit túlnő egy szokványos házibuli
keretein… Ez még nem is lett volna olyan nagy zűr, ha nem a 18. születésnapomon
történt volna… De hát azon történt, így a "büntetett előélet" kitétel
belekerült az aktámba. Agyő, engedély!
…Persze, ahogy mondani szokták a bölcsek, az álmokat nem szabad föladni,
s ez azon bölcsességek egyike, melyeket jómagam is hasznosnak ítéltem, tehát én
sem adtam föl. Vállalkozó lettem, afféle bérzsaru. Persze hivatalosan a
"cégem", mint olyan nem létezik, de elég széles az ismeretségi köröm,
így szinte mindig jön valami jó kis ügy. Az egyetlen probléma, hogy az, aki
magándetektívet akar fölbérelni, és engem választ, az nagy valószínűséggel maga
is a törvény elől bujkáló, afféle "kétes elem"…
A "megbízók" másik nagy csoportját a hóbortos, magukat
"misztikusoknak" mondó egoisták képzik, kik meg vannak róla győződve,
hogy Ők, és csakis Ők jöttek rá valami borzalmas igazságra, ám ahhoz, hogy
annak a bizonyos igazságnak a végére járjanak, vagy valami bizonyítékot
szerezzenek, túlságosan… "gyenge az idegzetük", már ahogyan ezt Ők
mondják. Szerintem viszont a legtöbben csak egyszerűen túlságosan berezelnek az
utolsó pillanatban, s rettegni kezdenek tulajdon agyszüleményeiktől… Merthogy
én egy szavukat sem vettem komolyan a különféle összeesküvés-elméletről,
UFO-invázióról, meg valami "Külső Univerzumok Démonairól" hablatyoló
"megbízóknak". Ám az az igazság, hogy ezek a különc figurák, érdekes
módon, szinte mindig készpénzzel, és bőségesen fizettek, ígyhát saját jobb
belátásom ellenére, kénytelen voltam elfogadni őket, sőt bizonyos szempontból
még tovább is képeztem magam. Városi levéltárakban, ódon könyvtárakban, meg
egyéb, a nálamnál kevesebb összeköttetéssel rendelkező emberek számára
elérhetetlenül titkos, magánkézben lévő, ősi könyvek gyűjteményében tanulgatva
gyűjtöttem ismereteimet, s a hosszú évek alatt sikerült elérnem, hogy a legtöbb
csodabogár ügyfelemnél többet tudok az alkímiáról, poltergeistekről, parapszichológiáról,
telekinézisről, a különféle mítoszokról, meg még az ég tudja, miről! Az idők folyamán
megtapasztaltam, hogy e népség sokat ad a külsőségekre. Mikor egy komoly
tekintetű férfi, talpig arany, meg ezüst-szín csillagokkal borított fekete
köpenyben, meg csúcsos süvegben arról mesélt, hogy Ő egy médium, s bizonyos
időközönként megszállja testét a szépapja szelleme… hagyjuk. Szóval
tapasztalataimat fölhasználva, az "irodámat" is úgy rendeztem be,
hogy "ügyfeleimnek" nagyobb bizodalma legyen irántam. Kezdve a
különféle csillagképekkel, horoszkópokkal, égövi ábrákkal borított falak, aztán
jó néhány olyan tárgy, mik az avíttság hangulatát sugározták magokból, például
egy egész kollekció varázsvesszőkből és ingákból, mindenféle színben, anyagban,
és méretben, aztán egy állítólag 1700-as évekből származó üveggömb, /legalábbis
az ószeres ezt állította, mikor megvettem tőle pár dollárért… he-he./ És még
sorolhatnám. Aki belép e "szentély" falai közé, az egyszerre érezheti
magát egy boszorkánykonyhában, múzeumban, vagy akár a fentebb említett
ószeresnél… Érthető hát, hogy "hagyományos" megbízóim kezdtek
elmaradozni. Ám engem mindezért kárpótolt az a pénz, amit ezektől az elvakult
ufológusoktól szedtem be munkáimért. S mivel az egészből SEMMIT nem hittem el,
elmém épsége sem volt veszélyben. Egészen a legutóbbi megbízatásomig ez így is
volt. Eddig a munkám ennyiből állt; elmentem a megadott címre, egyedül, avagy
többedmagammal, mármint a megbízómmal, s ott vagy találtunk valamit, vagy nem.
Ha találtunk valami érdekeset, szuper! Mister Agyamentnek volt mit
beillesztenie az éppen aktuális őrült elméletébe! Ha nem, akkor sincs ok a
pánikra, Billy Blue mindig megkapta a munkabérét…
Mondom, a legutolsó ügyig ez így is volt. Ha találtunk is valamit, az
csak a megbízó szemében volt Valami. Pl.: egy furcsa alakú kavics, vagy Jézus
arcképe a szezámmagos zsömlén… meg hasonló baromságok. Fontosnak tartom
kijelenteni, hogy soha, semmi, egyetlen pillanatra sem ingatta meg
hitetlenségemet, mivelhogy világéletemben materialista gondolkodású voltam.
…A férfiban már a kezdet kezdetén is volt valami nyugtalanító. Nem igazán
tudtam rájönni, mi az, ami rossz érzéseket ébresztett bennem, de azért
megpróbáltam megragadni a dolgot.
Talán a ruházata. Szürke, halszálkás öltönynadrág, felöltővel,
mellénnyel, nyakkendővel, fekete bőrcipőben. Egyik megbízói rétegbe sem tudtam
elsőre behelyezni, így azt sem tudtam, hogyan beszéljek, viselkedjek vele.
Aztán a hangja… Mikor megszólalt, rezgő mély bariton hagyta el torkát,
mely hang a legtöbb embert a megbízhatóság, a meleg kényelem képzettársításra
ösztönzi. Nekem se' lett volna semmi problémám a dologgal, ha az illető
úriember nem olyan átkozottul cingár… Mondhatni szinte hallottam csontjait
zörögni ódivatú öltönye alatt. Bár az arcán nem volt semmi beteges, mégis az
volt az ember benyomása, hogy túl sovány.
- Ön Billy Blue, a természetfeletti nyomozó?
Két dolog fordult meg ekkor a fejemben. Egyrészt, hogy helyben vagyunk, a
figura a "hóbortos" kategóriába tartozik. Másrészt, hogy miért nem
nekem jutott eszembe ez a "természetfeletti nyomozó" titulus? Az
"imidzsnek" fejlődnie kell…
Már épp belekezdtem volna az ennek a típusnak fenntartott bevezető
szövegbe, melyből nem hiányzott a szemforgatás, a szellemekkel társalgás, a
több hangon megszólalás/ gyermekkoromban híres hangutánzó voltam társaim közt/,
esetenként a heves szájhabzás /higgyék el, volt, akinek pont ez a rész volta
leg imponálóbb!/, vagy épp a holdra vonyítás.
Mondom, már éppen kezdtem volna kis magánszámomat, mikor egyetlen
mozdulattal megállított.
- Én tudom, hogy ön egy csaló, uram. Nekem nem kell megjátszania magát.
-Az a furcsa bariton!
Püff neki, ez hidegzuhanyként ért! Ezek szerint az ürge mégis a másik
ügyfélkörbe tartozik! S mivel azok általában bizony nagyon sötét múlttal
rendelkeznek, ezért ez itt csak egy dolgot akarhat: pénzt! Minden bizonnyal
zsarolni próbál! No de mivel? Azzal, hogy dilettáns vagyok, igazán nem
fordulhat a zsarukhoz… már csak azért sem, mert ez nem igaz!
- Nem akarom önt zaklatni, uram. Zsarolni még kevésbé. Épp' ellenkezőleg,
feladatom van az ön számára!
A bariton nem változott, csupán az illető arca: mosolyogni próbált. Nem
ehettem róla, de az a képtelen érzésem támadt, hogy arcizmai igen ritkán
kényszerülnek effajta mutatványra; most sem sikerült túl sokáig tartaniuk ezt
az állapotot.
Szóval megbízása van a számomra. Bár a beszélgetés kezdete meglehetősen
rendhagyó volt, azért most mégis a lényegnél tartunk! De vajon miféle feladat
teszi szükségessé azt, hogy rögtön az elején biztosít arról, miszerint csalónak
tart? Talán az árat akarja lentebb tornászni? Ahhoz túlságosan jómódúnak tűnik…
- Biztosíthatom, uram, hogy nincs szándékomban kisebbíteni az Ön
érdemeit. De ha nem haragszik, rögtön a tárgyra térnék, merthogy nagyon
szűkében vagyok az időmnek… Ön, mint üzletember, bizonyára megérti.
A feladata a következő lenne. Van egy hely. A pontos címet ebben a
borítékban találja. A megadott koordinátákon talál egy… épületet. Vagy inkább
építményt. A megadott helyen várni fogja egy ember, ő mindenben a segítségére
lesz. A feladat igen egyszerű; készítsen fotográfiákat arról a bizonyos…
alakzatról. Ennyi az egész. A képeket haza hozza magával, én pedig egy hét
múlva jelentkezem.
A díjazása a szokásos ár háromszorosa. Ja, és persze nem tesz fel
kérdéseket. A feladata világos, és a felajánlott összeg is bőven kielégítő.
Természetesen az utazását, és az összes járulékos költségeit én fedezem. Az
összeg felét most adom át, a másikat a fotók átvétele után. Elvállalja?
Se köpni, se nyelni nem tudtam hirtelen. A feladat pofonegyszerű, a pénz
mesés… Csak az a nyomasztó érzés múlna már, mi az óta kínoz, mióta belépett az
ajtón ez a fickó!
Hát persze, hogy vállalom!
- Nagyszerű, uram. Íme az összeg, amiben megállapodtunk, készpénzben,
használt bankjegyekben. Ha jól tudom, ön így szokott üzletet kötni… Ha javasolhatom,
holnap reggel induljon, hogy mihamarabb meglegyenek a fotográfiák. A viszont
látásra, uram!- Azzal kezet nyújtott, majd távozott.
És ekkor végre megértettem, mi okozta bennem a baljós előérzeteket. Nem a
hangja, nem is a ruházata. Nem is az, hogy belépésekor nem láttam nála azt a
diplomatatáskát, melyben átnyújtotta nekem eddigi életem legnagyobb
honoráriumának felét. Még csak az sem, hogy bár odakint tombolt az augusztusi
kánikula, a bal kezében mégis egy csillogó, fekete esernyőt tartott; olyasformát,
mint ami a századelőn volt divatban, elefántcsont markolat, sárkányfejes
faragással, ezüst heggyel a végén. Nem, ezek tulajdonképpen apró kis
semmiségek. Más volt balsejtelmem oka. Az, mi racionális gondolkodásom ellenére
pár pillanatra valósággal megrémített, nem más volt, mint egy egészen egyszerű
felfedezés.
Felfedezés, mi szerint egész idő alatt, míg irodámban tudhattam a különös
úriembert, EGYETLEN HANGOT SEM ADTAM KI! Egész idő alatt csak látogatóm
beszélt, még csak el sem köszöntem tőle!
…Sejthettem volna, hogy nem egy egyszerű kis kerékpártúráról van szó, de
ezt azért mégis csak említenie kellett volna az öregúrnak, kinek, jut eszembe,
még a nevét sem tudom! A hely, mi úti célom volt, egy angliai kis falu,
mondhatni Stonehange tövében, alig néhány mérföldre tőle! S bár New York az
egyik legmodernebb város manapság, azért a repülőút még onnan is jó néhány
óráig tart!
Londonba való megérkezésemről nincs különösebb mondanivalóm, mivelhogy
semmi különleges nem történt. Leszámítva, hogy a reptéren alig találtam meg
kevéske poggyászomat… Tulajdonképpen nem is hagytam el igazából a repteret;
érkezésem után másfél órával indult a következő gépem. Akkor még úgy gondoltam,
hogy, majd ha megszerzem a képeket, visszafelé jövet megállhatok
"turistáskodni"… Elvégre mégiscsak ez az anyaország…!
…A következő megálló egy poros kis repülőtér volt, innen busszal utaztam
tovább. Mikor aztán a megfelelő helyen lekászálódtam a járműről, majd láttam
eltűnni a buszt a fák közt kanyargó úton, hirtelen rám tört valami furcsa
magány. Azt gondoltam, mire erre a pontra érek, lágy békesség fogja uralni
érzékeimet, hiszen olyan tájon jártam, hol a ki tudja, milyen ősöm is élt… Ám
nyugalomnak még csak nyomát sem tapasztaltam magamon.
Persze a táj azért ettől függetlenül szépséges volt, s a new yorki hőség
után kifejezetten felüdített hűvösével. Várakozásteljesen néztem hát szét, a
beígért kísérőm után.
És az nem is váratott sokat magára; az egyik földúton egy kissé oda nem
illő, négy kerék meghajtású terepjáró tűnt fel, egy ősz hajú,
bajuszos-szakállas férfi irányítása alatt. Mondhatnám, hogy váratlanul jelent
meg, mivel egészen megpillantásáig nem hallottam a hangját, de mivel épp VÁRTAM
valakit, így ezt a szófordulatot most inkább kihagynám… Különben is,
valószínűleg egyszerűen csak nem tűnt fel.
Az öreg meglehetősen szótlannak bizonyult. Miután megállt mellettem, a
kormány mögül felém bólintott, majd lendületes mozgással valósággal kipattant a
sötétzöld járműből, kevéske holmimat a hátsó ülésre dobta, s kinyitotta előttem
az anyósülés felöli ajtót. Tekintetemtől követve vissza ült a volán mögé, és
várakozón nézett rám.
Néhány pillanatig csak néztem a nyitott ajtóra. Valami nem stimmelt.
Hallottam ugyan róla, hogy ezen a vidéken nagyon szófukar népek élnek, de ehhez
én mindig valami ráérős nyugodtságot képzeltem, egyáltalán nem azt a
fürgeséget, amit az öreg produkált. Végül persze kapcsoltam, s miközben
bemutatkoztam, és kezet nyújtottam az öregnek, beültem a járműbe. Az felém
fordult, bólintott, mosolygott, aztán a gázra lépett. De nem fogadta el jobbomat!
És van még valami, amit akkor még nem vettem komolyan, mint ahogy a
váratlanul feltűnő járművet sem. A férfinak nem kellett elindítania a cuccot,
egyszerűen csak a gázba taposott. Pedig abban biztos voltam, hogy amikor
megállt mellettem, leállt a terepjáró motorja!
…Egyenesen a helyszínre vitt, útközben átadott egy megsárgult papirosú,
lepecsételt levelet. Első benyomásom az volt e tárgyról, hogy nem lehet
kevesebb, mint 150 éves! Aztán persze rögtön megállapítottam, hogy hamisítvány,
mivelhogy nekem címezték!
Az öreg sürgető mozdulatainak hatására óvatosan kinyitottam a borítékot,
és magamban nem győztem dicsérni azt a saját szakmájának mestere hamisítót, aki
ezt a műremeket készítette, hisz' még a pecsét is 100%-osan eredetinek tűnt…
Mint már mondottam, a levelet
nekem címezték. A kézírás is meglehetősen régiesnek tűnt, de valamiért biztosra
vettem, titkozatos megbízóm üzen valamit ilyen klisé-szerűen. Nem is tévedtem,
a pár soros levél csupán arra utasított, hogy azt a bizonyos
"objektumot" nappal, majd éjjel, egészen pontosan éjfélkor fotózzam
le. Persze, ez a mondanivaló régies üdvözlési, no meg udvariassági formulákba
volt bugyolálva, és azt kell mondjam, egyre kevésbé tűnt hamisítványnak!
Végül persze úgy döntöttem, jelen pillanatban ez is csak egy a
furcsaságok sorában, amiket majd csak később tudok igazán kielemezni. Ehelyett
inkább a tájat kezdtem fürkészni, s egyáltalán, próbáltam úgy viselkedni, mint
egy valódi turista.
…Ahogy telt az idő, az erdő egyre sűrűbb lett körülöttünk, s bár még csak
a délután közepében járhattunk, egyre hűvösebb lett. Aztán egy helyen
váratlanul véget ért az út, ám az öreg nem zavartatta magát, így hát én sem
izgattam fel túlságosan magam. Ha gyalog kell tovább menni, hát gyalogolok! Ha
az öreg kibírja, talán én is…
Miközben kísérőm kiszállt a járműből, s szótlanul elindult az egyik
elvezető ösvényen, rájöttem, hogy fogalmam sincs, hová megyünk! Esetleg a
szállásomra? Mivel már elég későre járt, nem tartottam valószínűnek, hogy még a
mai nap folyamán sort keríthetek a fotózásra. Tehát valószínűleg van a közelben
egy a környezetbe tökéletesen beillő kis angol falu, s majd onnan fogok másnap
indulni.
Na de, ha mi most egy faluba megyünk, akkor hogy lehet, hogy nem tudtunk
tovább menni a terepjáróval? Úgy értem, hogy-hogy nincs legalább valamilyen út,
ami elvezet abba a bizonyos faluba?!
Kérdéseimre hamarosan megkaptam a válaszokat. Bár soha ne fogadtam volna
el a hóbortos öregúr ajánlatát! Akkor még most is boldog tudatlanságban
élhetnék, s nem volna veszélyben elmém épsége!
…Olyan 45 perces séta után egy kis tisztásra bukkantunk a fák között. E
tisztás megközelítőleg 200
méter átmérőjű lehetett, és nagy megdöbbenésemre azt
tapasztaltam, hogy rendszeresen nyírt, gondozott pázsit borítja! Ahogy körbe
járattam tekintetemet az erdő szélén, egyetlen másik, ide vezető ösvényt sem
sikerült felfedeznem, a miénk pedig meglehetősen el volt vadulva már… de akkor
ki gondozza ezt a kis parkot?…
Ám az igazi érdekesség nem ez volt. A tisztás közepén egy romos kőboltív
magasodott. Töményen sugározta az elmúlt korok hangulatát, s valami érthetetlen
módon furcsa bizsergés fogott el, mintha csak magasfeszültségű vezeték
közelében állnék.
Nem is kellett volna mondania az öregnek, úgy is tudtam, ez az az
"objektum", amit le kell fotóznom nappal, és éjjel. Már épp kezdtem
volna panaszkodni, hogy a fényviszonyok nem a legmegfelelőbbek, mikor két
dolgot is konstatálnom kellett. Az egyik az volt, hogy a fentebb említett
fényviszonyok szinte tökéletesek, a boltív pontosan kelet-nyugat irányban volt
fölállítva, és emiatt, a megfelelő szögből nézve a boltív valósággal keretbe
foglalhatja a napfelkeltét, valamint a naplementét!
A másik pedig nem más volt, minthogy szótlan kísérőm megszólalt! Imigyen
szólott:
- Ez az a Kapu, melynek megörökítése céljából ide érkezett. Fotózza le
most, napvilágnál, és pontosan éjfélkor. Holnap reggel magáért jövök. -Azzal
már ment is! A sűrűből még visszaszólt, miszerint minden szükséges dolgot
megtalálok a hátizsákban. Már épp utána kiáltottam volna, hogy miféle
hátizsákról beszél, mikor megpillantottam az említett kézséget a tisztás
szélén. Máig nem értem, hogy került oda, mivelhogy nem emlékeztem rá, hogy az
öreg bármit is hozott volna magával az autóból… Bár ez így ebben a formában nem
igaz. Mostanában azért már kezdem sejteni…
Egyedül maradtam. Meglehetősen felháborítónak találtam ezt a fajta
bánásmódot, de nem volt mit tennem. Persze megpróbálhattam volna az öreg után
rohanni, ám erősen kételkedtem abban, hogy sikerült volna megváltoztatnom az
elképzeléseit, ráadásul valószínűleg ő is csak utasításokat teljesít… Azon
kívül abban sem voltam igazán biztos, hogy megtalálnám egyáltalán azt az
ösvényt, amin idáig jöttünk, s mivel nem vagyok az a kimondott természetjáró
fajta /New York-New York!/, szinte biztos, hogy eltévednék.
Mindenesetre úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha elkészítem a
fotográfiákat, amíg még megvannak azok az átkos fényviszonyok, a többit meg
majd meglátjuk…
Benyúltam a táskámba a felszerelésemért, majd lassan a boltív felé
indultam. Közben megfordult egy és más a fejemben, többek közt, hogy mit
keresek én itt?… Amerikából ide jönni azért, hogy néhány képet készítsek egy
romos maradványról… mindent összevetve, ezt bármelyik helybéli elvégezhette
volna! Valami nem stimmelt az ügy körül, de nem értettem, hogy mi. Aztán az
egészről megfeledkeztem, mert valami teljesen lekötötte a figyelmemet.
Az a bizonyos fentebb említett elektromos bizsergés, ahogy közeledtem a
boltívhez, egyre erősödött körülöttem. Nem tudtam hova tenni a dolgot, de
valami megfoghatatlan rossz érzés kezdett úrrá lenni rajtam. Valami volt abban
az építményben, ami egyáltalán nem tetszett, s ahogy közeledtem hozzá, ez az
érzés egyre erősödött.
…A boltív valóban nagyon réginek tűnt, építői szemmel láthatóan nem
használtak habarcsot, sem másmilyen kötőanyagot. A köveket saját súlyuk
tartotta össze. Moha és repkény nőtte be a "Kaput", ahogy az öreg
mondta, ez által is fokozva az ódon hangulatot. Csináltam egy-két fotót,
megpróbálva minden oldalról megörökíteni. Rossz érzés ide vagy oda, ennyi
pénzért akár tökéletes munkát is végezhetek!
Aztán váratlanul észrevettem valamit a levelek alatt. A mohos köveken
valamiféle írás díszelgett, többféle, számomra ismeretlen nyelven. Át meg
átbogarásztam az alig két méter magas boltív minden oldalát, még az alsó ívét
is, és azt tapasztaltam, hogy telis-tele van róva mindenféle alfabétummal! A
legbiztosabb abban voltam, hogy nem angol, francia, német, latin, no meg se nem
japán, se nem héber a nyelvek egyike sem.
Váratlan elhatározásra jutottam; a hitelesebb megörökítés végett egy-két
szál repkényt lebontottam a kövekről, s az írásokat is lefotóztam.
…Mire mindennel végeztem, alaposan le volt taposva a fű az ív körül, s a
magammal hozott filmnek több, mint a fele el volt "kattintgatva".
Büszke voltam munkámra, de úgy gondoltam, ideje pihenni egy kicsit. A
hátizsákban találtam egy hálózsákot, pokrócokat, zseblámpát, meg élelmet.
Karórámat beállítottam, hogy fél tizenkettőkor ébresszen, majd az erdő szélén,
a lehető legtávolabb a boltívtől, leterítettem az egyik pokrócot, majd hátam az
egyik göcsörtös tölgynek vetve, letelepedtem. Baljós előérzetem nem szűnt, s
bár még ekkor sem hittem volna, hogy bármi természetfelettivel kerülhetek itt
kapcsolatba, azért ahogy lassan sötétedett, enyhe félelem lett úrrá rajtam.. A
fény halványulásával erősödtek az erdő hangjai, bár érdekes módon, a közelemben
semminemű nesz nem hallatszott.
…Aztán egy újabb gondolat merült fel bennem. Nem tudtam magamban legyőzni
az érzést, hogy valahonnan… ismerős a boltív! Mintha már láttam volna, vagy
olvastam volna róla… Ami nem is tűnt lehetetlennek, tekintve, hogy igen
tekintélyes mennyiségű tudásanyagot halmoztam fel magamban az évek során… Ám
hiába törtem a fejem, nem tudtam a boltív nyomára bukkanni a memóriámban. Végül
aztán, miután elfogyasztottam szegényes, kenyérből és sajtból álló vacsorámat,
elnyomott a buzgóság.
…Emlékszem, órám kitartó pityegésére riadtam, és nyomban valami iszonyú
félelem lett úrrá rajtam. Beletelt néhány másodpercbe, míg meggyőztem magam,
hogy nem forgok semminemű életveszélyben, csupán valami szörnyűséges rémálom
volt…
Az órámra nézve megállapítottam, hogy az már legalább húsz perce
folyamatosan jelez nekem, ám olyan mélyen alhattam, hogy nem ébredtem fel rá
időben. Valószínűnek tűnt, hogy ez okozta rémálmomat is, amiből azonban semmire
nem emlékeztem.
Miután elhallgatattam a csuklóvekkert, döbbenten meredtem magam elé a
tisztásra. Kísérteties látvány volt, annyi szent! A tisztás felett hatalmas
telihold függött, kis híján nappali világosságba borítva a kőboltívet! A
különböző nyelvű feliratok pedig szinte izzani látszottak; el nem tudtam
képzelni, ez hogy lehet! Mindenesetre lenyűgözött, hogy ezek a régiek mi mindenre
képesek voltak! Olyan anyaggal kezelni a köveket, hogy azok a holdfényben
ragyogjanak… nem semmi! Mintha csak Tolkien mesés Középföldjéjére kerültem
volna, ahol az ithildinből készült rúnákat csak holdfény mellett lehet
elolvasni…
Mesés.
Váratlanul ért a felismerés, hogy talán nem lesz több alkalmam lefotózni
a különös jelenséget, így gyorsan a gépemért nyúltam. Közben, mintegy
véletlenül az órámra néztem, még öt perc éjfélig. Rajta hát! Miközben a gépet
kattogtatva közeledtem a boltívhez, mintegy mellékesen feltűnt, mekkora a csend
körülöttem. Nem csak hogy az állatok neszezését nem hallottam, de még a szél
zúgását sem, pedig mióta ebben az erdőben vagyok, a szél egyetlen percig sem
pihent. Ám most mégis teljes volt a világ némasága, mintha csak egy lezárt
kripta belsejében lettem volna!
Aztán ismételten föltűnt a furcsa bizsergés, ám most, ha lehet még
nagyobb intenzitással, végül már valóságos fizikai rosszullét kapott el, hogy
meg kellett állnom, míg összeszedem magam.
Aztán eljött az a perc, ami megváltoztatta életemet; az órám halk
csippantással jelezte, éjfél van.
Valami megváltozott. Először nem tudtam meghatározni, mi. Aztán
észrevettem. Az összes vadszőlő, moha, meg egyéb szennyeződés eltűnt a
boltívről, s most úgy állt előttem, mint legutóbb talán új korában állhatott,
hibátlanul, s minden felirat tisztán ragyogott a Holdra!
Én, bár valami eszelős félelem kezdett úrrá lenni rajtam, folyamatosan
fényképeztem, mert éreztem, ez még nem a vége. Bár rohantam volna el akkor az
ellenkező irányba, meg sem állva az első lakott településig… de nem tettem, így
tanúja lettem addigi életem legborzalmasabb eseményének.
Az történt ugyanis, hogy a tisztásnak az a része, mit a kőboltíven
keresztül láttam, hirtelen eltűnt a szemem elől! Döbbenetemben még a
fényképezésről is megfeledkeztem, ahogy bámultam abba a végtelen feketeségbe,
ahová most a szemeim előtt kapu nyílt. Éreztem, hogy valami felfoghatatlanul
idegen, és távoli hely jelent meg előttem; valami olyasmi, ami talán még a
Térnek is ellentmond… s ez a feketeség szinte örvénylett szemeim előtt!
Nem tudom, mikor ejtettem el a gépet, csak azt tudom, menekülni akartam.
Ám még a szememet sem tudtam levenni arról a MÁSIK helyről, s az a szemem előtt
kezdett változni. Valahogy… a közepe kezdett tőlem távolodni… Mintha… egy
örvénylő, mély kútba néztem volna!
Mindeközben a bizsergő rosszullét tovább erősödött bennem, ott lüktetett
az agyamban, hogy szinte már gondolkodni is nehezemre esett, s ekkor meghallottam.
Mintha valaki engem szólított volna… Mintha hívna…
…Váratlanul ott találtam magam, közvetlenül a boltív előtt, az olajosan
csillogó, vonagló, forrongó, pokoli alagút bejáratában, és éreztem, hogy valami
befelé húz! Nem emlékeztem, hogy mikor léptem ilyen közel e túlvilági
átjáróhoz, csak azt tudtam, hogy ha nem találok ki nagyon gyorsan valamit, hát
elvesztem! Ez volt életemben az első pillanat, mikor a lelkemet féltettem.
Valami egyszerre vonzott és taszított a síkos átjáróban. A félelem aztán
szinte az eszemet vette, amint megláttam, hogy abból az olajos valamiből, amit
eddig az alagút falának véltem, valami furcsa, amorf csápok kezdenek felém
sarjadni, minden bizonnyal abból a célból, hogy magukkal rántsanak a Pokolba!
Minden erőmet összeszedtem, s megpróbáltam ellenállni a delejes erőnek.
Arra már rájöttem, hogy visszafelé nem tudok elmenekülni, de talán, ha
kikerülök az alagút látóteréből… Úgy éreztem, hogy itt nem egy egyszerű
tárgyról van szó, hanem egy sötét, a végletekig gonosz szörnyűség az, mi
valamilyen iszonyú cél érdekében egyszerűen fel akar falni!
És akkor meghallottam a hangot! Soha nem hallottam még ehhez foghatót, s
ha Isten megsegít, soha többé nem is kényszerülök szembesülni e minden emberit
tagadó fertelemmel! Mintha ezer elkárhozott lélek sikoltása olvadt volna egy
gigászi kakofóniába, zúgva, őrjöngve! Úgy éreztem, e hang hatására lemállik a
hús a csontomról, de még a csontjaim is porrá omlanak! Én mindeközben
megpróbáltam félrehúzni irányíthatatlan testemet a boltív elől, ám végső őrületemben
megéreztem, hogy VALAMI a lábamra tekeredett! Minden maradék erőmet összeszedve
rántottam magamon egyet… majd minden elsötétült. Az utolsó hang, mi eljutott
szilánkokra hulló eszméletemhez, az annak a Hangnak a fertelmes nevetése volt…
…Mikor magamhoz tértem, egy repülőgépen ültem, s éppen leszálláshoz
készültünk-New Yorkban! Az egész visszaút kitörlődött emlékezetemből; fogalmam
sem volt, hogy kerültem vissza végül a civilizált világba. Rosszat sejtve
kérdeztem meg a légikisasszonyt, hányadika van. A válasz megdöbbentett, kevés
híján ismét eszméletvesztés lett a vége. Ha hinni lehet a hölgynek, és mint
később kiderült, lehetett, több mint két hét telt el AZ óta az éjszaka óta!
…A reptéri vámvizsgálaton újabb meglepetés várt; az útlevelemből kiderült,
hogy ez alatt a két hét alatt… jártam itthon! A vámos csak úgy rutinszerűen
rákérdezett a dologra, én meg nyögtem neki valamit válaszként, aztán már ott
sem voltam.
…Mire haza keveredtem, hulla fáradt voltam, s csak arra vágytam, hogy egy
jó kis fürdőt vegyek, és végre a saját ágyamban alhassak… De erre még egy
kicsit várnom kellett. Otthonomba érve ugyanis újabb érdekességbe botlottam,
ami nem más volt, mint egy jó vastag boríték, a dohányzó asztalka szélén!
Mialatt nem voltam itthon, valaki behatolt ide, és itt hagyta ezt a kis…
csomagot!
Bár éltem a gyanúperrel, hogy esetleg egy levélbomba az, ám a régies
írás, no meg az ódon papír és pecsét izgalomba hozott. Minden bizonnyal
titokzatos megbízóm üzent!
…A borítékban egy néhány soros üzenet, és egy köteg fénykép volt.
"Tisztelt mr. Blue. A feladatot tökéletesen, példásan teljesítette,
a fotók első osztályúak, a fakultatív feladat-kiegészítése pedig egyenesen
zseniális. Nem csalódtam önben. A fotókat megkaptam, hálám jeléül küldök önnek
néhány felvételt, mintegy emlékül. Ezeken kívül mellékelek még egy kulcsot,
mely egy bizonyos csomagmegőrző szekrényt nyit. Ott megtalálja honoráriumának
második felét, némileg kiegészítve, a "járulékos költségek" fedezése
céljából. További jó munkát, barátom!
Majd még jelentkezem."
Ennyi volt az üzenet, se több, se kevesebb. A borítékban valóban
megtaláltam a kulcsot, ám most ez érdekelt a legkevésbé. Remegő kézzel vettem
elő a képeket. Tudnom kellett, hogy nem csak képzeltem az egészet! Látnom kell
a fotókat!
A fotográfiák első felével nem volt semmi baj, a nappali fényben
ábrázolták a boltívet. Aztán jöttek az éjszakai fotók… ám ezeken a képeken csak
magamat találtam, amint nagy bőszen fotózom a boltívet! Aztán, amint rettegve
egyre közelebb kerülök hozzá… aztán csak az üres éjszaka. Aztán ismét egy
nappali fotó, amin én, és egy rakás new yorki haverom /!/, egy hatalmas ládával
megérkezünk a boltív mellé. Aztán a ládából dinamitrudakat pakolunk elő. Aztán
az összes robbanóanyagot a boltív alá telepítjük. Aztán behúzódunk a fák közé.
Aztán az egész ódon lószar az égbe száll!
…A kései óra ellenére sorra hívtam azokat a társaimat, kiket felismertem
a fotókon, s egytől egyig mindegyikőjük megerősítette, hogy néhány nappal
ezelőtt, az én kérésemre, Angliában jártunk, a részletek pedig, az én akkori
utasításaimnak megfelelően, nem telefontéma.
A dologban a legszörnyűbb mégsem az volt, hogy semmire nem emlékeztem.
Nem is az, hogy aznap éjszaka volt még valaki rajtam az ódon kőboltívnél.
Nem. A legszörnyűbb az volt, hogy az a valaki, ki a képeket készítette
rólam, nem állhatott máshol, mint a boltív TÚLOLDALÁN!…
"...Öröktől fogva ott áll a
démonok készítette,
Semmibe nyíló, ódon kőboltív, mi
a világokat
Köti össze egymással, és a
Pokollal…"
Abd al-Azrad
Demons-könyv
Anno Domini: 726.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése