Rossz álom

 Újabb L.I.K.1.0-ás novella. A feladat: Álomból novella. Kicsit szabadon értelmeztem a feladatot. :)

A nevem Lee, 25 éves vagyok, legalábbis azt hiszem. Ami azt illeti, csupán néhány éve döntöttem el, hogy mikor fogom megtartani a születésnapomat, már ha egyáltalán érdemes a megünneplésre…

Japánban születtem, egy Oszaka melletti kis faluban, hol még a XX. században is tulajdonképpen középkori viszonyok uralkodtak. Szüleimre már nem emlékszem, de félig japán, félig európai arcvonásaimból kiindulva, egyikőjüknek mindenképp európainak kellett lennie… talán britnek. Olyan 1 éves lehettem, mikor autóbalesetben meghaltak, a testvéremmel együtt, állítólag szörnyű fájdalmak közepette, többed magukkal. Hogy én hogyan éltem túl a balesetet, arról fogalmam sincs, mindenesetre egy ember vett magához. Ha egyáltalán embernek lehet nevezni Őt… Többen voltunk nála gyerekek, megközelítőleg háromtucatnyian. Eleinte nem értettem, mit akar velünk, mire fel ez az embert próbáló tréning, hosszú éveken át, miért kell megtanulnunk fegyverekkel bánni, lopakodni, árnyak közt rejtőzni, ám hamarosan világossá vált számomra: Az öreg bérgyilkosoknak képezett ki minket, ősi módszereket alkalmazva. Kemény, véres élet volt ez, és voltak néhányan, akik nem élték túl. Ám nekem sikerült.

Ninja lettem. Egy ősi, mitikus klán teljes jogú tagja. Emberek tucatjait öltem meg véresen, gyorsan, vagy épp lassan, kínozva… ahogy a parancs szólt. Ám volt egy probléma. Társaimmal együtt, eleinte nehezen ment a gyilkolás. Ám míg ők az idők során hozzászoktak, s végül már ugyanolyan könnyedén öltek, mint ahogy bármi mást is tettek öreg mesterünk parancsára; nekem ez sosem lett könnyebb. Sőt, az idők múlásával egyre nehezebb lett, mintha minden megölt lélek velem maradt volna. Egyre nagyobb erőfeszítésembe került jóságos férfiként gondolni „megmentőmre”.

Aztán történt még valami. Volt egy lány, a testvéreim közt, kivel nagyon összehangolódtunk. Úgy éreztem, ő is ugyanolyan gondokkal küzd, mint én, tán őt is bántja a lelkiismerete… ám tévedtem. Őt sokkal jobban megviselte az élet a dojóban, mint engem. Az egyik éjjel nem bírta tovább, és megszökött. Hívott engem is, hogy tartsak vele, ám ekkor én erre még nem álltam készen; úgy gondoltam, a falakon kívül nincs semmi, amiért érdemes lenne elmenni. Ezért ő egyedül indult útnak, és persze fivéreim, a Mester parancsára elkapták, és visszahozták. Az öreg nyilvánosan megalázta, majd a szemünk láttára végzett vele.

Nincs kétségem afelől, hogy elmém akkor egy kissé megbomlott. A következő hetekből semmire nem emlékszem, csak arra az éjszakára, a szakadó esőben, Oszaka üzleti negyedének felhőkarcolói felett, az esőtől ragyogó tetőn…

Épp végeztem a célponttal. Nehéz volt megközelíteni, és nem vihettem a szokásos fegyvereimet az álcám miatt, és a célpont IGAZÁN nagydarab volt… de sikerrel jártam. És ott a tetőn… ott végleg megtört bennem valami. Egy újabb tanonc próbált szökni, és ezúttal elém hozták, hogy én végezzek vele.

Az öregnek szerintem meg sem fordult a fejében, hogy mit tett velem. Mielőtt megmozdulhatott volna, már kardot is rántottam, és megsebeztem az arcát. Hogy még hányat öltem meg korábbi testvéreim közül, mielőtt el tudtam volna menekülni, fogalmam sincs. A harcban természetesen meghalt a szökevény, ezáltal is csak fokozva dühömet, hogy minden hiába történt.

Aztán kinyílt a szemem.

Észrevehetően nehezebben vettem a levegőt. Fájt a jobb lábam. Őrült gondolatok cikáztak át az agyamon. Talán a névtelen mester végül mégis sikert aratott? Elkapott, és harcképtelenné tett valami méreggel, és ezért nem emlékszem semmire?

Nagy nehezen az oldalamra fordultam. Ekkor fogtam fel, mi vesz körül. Egy puha ágyban feküdtem, olyan kényelmes, és selymes takaró alatt, melyet nem is emlékszem, mikor láttam utoljára. Hirtelen ötlettől vezérelve, rosszat sejtve, kitakaróztam. Attól féltem, a mester megbüntetett, és elvette egyik lábam. Ám amit láttam, az minden szörnyű rémálmomat felülmúlta.

A testem… feldagadt. Azt mondanám, allergiás reakció, de mégsem az. Éreztem, hogy tökéletes izomzatom már a múlté. Egy elhízott kripli lettem, pár másodperc alatt… El sem tudtam képzelni, mi történhetett.

Aztán nyílt az ajtó, s egy hosszú fekete hajú, barna, mandulavágású szemű nő lépett be.

- Felöltöztél már, drágám?

A szoba forogni kezdett velem. Én ezt a nőt… ismerem!

- Még nem… Sora.

A nő elmosolyodott, majd hátat fordított nekem, s a válla felett kacéran rám pislantott.

- Azt látom… talán valami terved van, így kora reggel?

Nyilván valamilyen reakciót várt tőlem, bármilyen reakciót, de én csak bambán bámultam.

- Bill?... Valami baj van? – hangja aggodalommal volt terhes. Ám még mielőtt válaszolhattam volna, az ajtó újfent kicsapódott, és két apróság lépett be rajta. Bár igazából csak az egyik lépett, a másik annak a karjai közt csücsült…

- Anyuuu, Lee már megint nyivákol!

- Kicsim, ne beszélj így az öcsédről.

- De hát ha egyszer pont úgy sír, mint egy kismacska??

- Jól van, add ide.

A párbeszédet hallgatva, furcsa folyamaton mentem keresztül. Egyre több dolog ugrott be, egyre több emlék vált elérhetővé a családomról… és egyre kevésbé emlékeztem a Mesterre, és az ottani családomra, testvéreimre.

Végül megvilágosodtam. Csak álmodtam! Az egész ninjás őrület csak álom volt, nyílván a tegnap esti filmnek köszönhetően… Elvigyorodtam.

- Gyere ide Shouta! Add azt a csöppséget! Majd én megvigasztalom…

Jól van kicsi Lee... nyugodj meg szépen… Elvégre ez a Te nagy napod! Nem sokszor lesz az ember fia 1 éves…

2010.03.16