A hármas számú váltó

…Hogy is kezdjem… Nem vagyok a szavak embere. Valószínűleg soha nem is adtam volna a fejem e levél megírására, ha nem történik velem AZ. Persze, olvasni mindig is szerettem, főleg misztikusokat, mert hát mifelénk nemigen történik semmi… Így hát nem maradt más számomra, mint az olvasás.

Több, mit két évtizede vagyok már a Vasút Társaságnál. Az igazat megvallva, nem egy izgalmas munka, de hát világ életemben szerettem a vonatok közelében lenni. Úgy vagyok én ezzel, mint a festék szagával az emberek, aki gyerekkorában hozzá szokik, az egészen kellemesnek is tarthatja, aki meg nem, annak akár a gyomra is felfordulhat tőle. A gőzmozdonyok szaga… hmm!

Váltókezelő vagyok a Áldott Monogram nevű városka vasútállomásán. Mivel ez nem egy nagy állomás, nem is vagyunk túl sokan; mindössze 12 vasutas teljesít egyszerre szolgálatot az egész területen. Két v.kez. az állomás mindkét végén, olyan messze a forgalmi irodától, hogy gyalog olyan 25 percbe telne besétálni; aztán a forgalomirányító, aki bent teljesít szolgálatot az irodában, a portás; és persze az állomásfőnök, a helyettese, meg az irodistákból álló sleppje. Néhány éve még viccelődtünk is ezzel, ugyanis országszerte ez az arány a megszokott, egy vasutas dolgozóra minimum két irodai alkalmazott jut… Mondhatjuk, hogy nem kedveljük a bürokratikus pofájukat.

Leggyakrabban a keleti végen teljesítek szolgálatot, bár ez nem törvényszerű, hiszen volt már rá példa, hogy szolgálatot cseréltem valakivel a nyugati végből, ha épp úgy alakultak a dolgok, hogy valakinek fontos dolga akadt, és nem volt senki, aki beugrott volna helyette. Egy ilyen elcserélt szolgálat alatt történt, hogy felfigyeltem valamire. Pontosabban valaminek a hiányára. Hogy minden érthetőbb legyen, el kell mondanom néhány dolgot a vasút szabályairól. Először is, minden szabályt jó régen, több mint egy évszázada hoztak, az akkori helyzetnek megfelelően. Azóta persze egy csomó új rendeletet iktattak be a szabályzatba, de a lényeg sehol nem változott. Az egyik ilyen szabály, hogy az állomás egyik végén lévő váltók száma páros, míg a másik végén páratlanok. Merthogy a váltókat meg kell számozni…

A húsz évet szinte megszakítás nélkül a páros számú váltók közt töltöttem. Talán ezért nem tűnt föl rögtön a páratlan oldalon, hogy valami hiányzik.

A hármas számú váltó.

Nem, nem úgy értem, hogy egyik napról a másikra nyoma veszett. Úgy értem, hogy minden valószínűség szerint soha nem is volt! Egyszerűen valamiért soha nem adták ki a 3. váltószámot! Legalábbis ezt a magyarázatot kaptam mindenhonnan. Először természetesen a páratlan oldali váltókezelő társamat kérdeztem meg a dologról aznap, mikor feltűnt a dolog. Fred, merthogy így hívták a srácot, úgy nézett rám, mintha nem tudná eldönteni, viccelek-e vagy sem. Azt hittem, meg van győződve arról, hogy meggárgyultam. Még, hogy eltűnt a hármas számú váltó! Ám nem erről volt szó. Arra volt inkább kíváncsi, mint kiderült, hogy mi ez az újkeletü érdeklődés részemről a váltók számozását illetően? Ha nincs, hát nincs, nem kell foglalkozni vele. Kissé meglepett különös érdektelensége, és úgy tettem, mintha csak egy múló gondolat fogalmazódott volna meg bennem, de már nem érdekelne. Ám néhány perc múlva loppal rá néztem, és azt kellett tapasztalnom, hogy Fred még mindig engem bámul, azzal a kiismerhetetlen, majdhogynem… halott tekintetével. Végigfutott a hideg a hátamon, s úgy éreztem, szeme lézersugárként hatol lelkem mélyére. Akkor elhatároztam, amennyire csak lehet, mellőzöm a témát Fred jelenlétében, hiszen szemmel láthatóan meggárgyult, mióta nem láttam. Bár most, hogy belegondolok, akkor már jó ideje nem láttam senkit, aki azon az oldalon teljesített szolgálatot… Az volt életem leghosszabb szolgálata.

Persze, nem felejtettem el a dolgot, s néhány nappal később kérdezősködni kezdtem az állomáson. Voltak, akik csak egyszerűen nem tudtak a dologról, vagy nem is érdekelte őket a hír, ám beszéltem olyanokkal is, akik a Fredéhez hasonló reakcióval válaszoltak. Kezdtem sejteni, hogy ez a bizonyos elmebaj ragályos… vagy többről van itt szó, mint eredetileg gondoltam. Kezdett tisztán látszani, hogy az emberekből semmit nem fogok tudni kiszedni; senki nem tud semmit, vagy nem akar tudni semmit.

Bár nem mondhatnám, hogy nem álltam meg néha, csodálkozva magamon, hogy ugyan minek foglalkozok én a hármas számú váltóval, hiszen valószínűleg van valami egészen közönséges, bagatell magyarázat a hiányára; de ilyenkor mindig letorkolltam magam. Merthogy ugyan mi mással üthetném el a szabadidőmet? Családom nincs, kocsmázni csak egészen ritkán szoktam… havonta egyszer, fizetéskor. Meg különben is, van egy olyan érzésem, hogy valaki valamit eltitkol előlem, és én már csak azért se hagyom magam!

Hát nem is hagytam. Először az állomás épületében néztem szét. Nem is kellett nagyon keresgélnem; a terület vasútföldrajzi térképét az egyik bezárt, használaton kívüli váróterem falán meg is találtam. A padlóköveket vastagon takarta a por, de egyébiránt a terem teljesen üresnek tűnt a berácsozott, homályos ablakon keresztül.. A rozsdás lakat kulcsát, amivel a terem le volt zárva, Toby-tól kértem kölcsön, ki régi barátom volt, még fiatal koromból. Annakidején ő is v.kez. volt, mint én, csak aztán történt vele egy furcsa baleset; a vágányok közt találták meg, betört koponyával. Azóta egy kicsit… lassú lett, és a Vasút Társaság nem akart rossz színben feltűnni, ezért továbbra is alkalmazta, igaz, csupán mint portást. 24 órás szolgálatban volt, afféle gondnokként, és ha ideje volt, a „vonatok indulása” -táblát is kezelhette. Az ő kezében voltak az állomás kulcsai. No nem mintha ez olyan óriási felelősség lett volna.

A lakat nehezen engedett, mintha csak meg akart volna óvni a terem titkától… De azért némi erőlködés-próbálkozás után végül csak sikerült bejutnom. Bár nem túl jó a megfigyelő képességem, valami rögtön szemet szúrt. Az egyik sarokban, egy téglalap alakú területen nem volt újnyi vastag a porréteg. Olyan volt, mintha a napokban onnan valamit eltávolítottak volna.

Mondjuk egy szekrényt.

Bár kissé furcsállottam a dolgot, no meg azt is, hogy a nyílvánvaló tény ellenére, hogy valaki járt idebenn, nyomokat nem láttam a porban, és a lakat is elég nehezen nyílt; nem igazán törődtem a dologgal. Ha kipakoltak egy szekrényt, hát kipakoltak. Nagy ügy. Odaléptem a falon lógó térképhez. A felirat szerint mindössze kilenc éve készült, a helyi nyomda közreműködésével. Alaposan végigtanulmányoztam a vágányokat, és a váltókat, de a tény tény maradt, az egyes és az ötös váltó között nem volt hármas. Megvizsgáltam közöttük a sínpárokat, de a domborzati jelölések szerint még csak lehetősége sem volt egy közbülső váltónak, hiszen nem is lett volna merre lekanyarodnia a terepadottságok miatt. A térkép szerint ugyanis az egyik oldalt egy sűrű erdősáv, és méretes földhalmok, a másik oldalt pedig hatalmas kőtömbök, mint valami kőbánya fogja közre azt a szakaszt. És valóban így van, erre emlékeztem akkorról, mikor azon az oldalon teljesítettem szolgálatot.

Hát erről ennyit. Nincs magyarázat az eltűnt hármas számú váltóra. Néhány szívdobbanásnyi ideig még álltam a térképet bámulva, ám mivel nem történt csoda, s nem vettem észre semmi olyasmit, ami egy csapásra megvilágosította volna elmém a rejtéllyel kapcsolatban, sarkon fordultam, és kibaktattam a váróból. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, furcsa késztetést éreztem, hogy lépjek vissza, mintha valamit ott felejtettem volna. Ám ahogy végiggondoltam a dolgot, no meg benéztem az ajtó üvegén át, semmit nem felejtettem ott. Fogtam hát a lakatot, és megpróbáltam rákattintani arra a két összerozsdállt vaspántra, ami erre a célra az ajtóra volt csavarozva.

Ám a lakat nem engedett. Mintha egész létének értelmetlenségét úgy hozta volna a tudomásomra, hogy megmakacsolja magát, és soha többé nem engedi magát visszazárni. Pár másodpercig erőlködtem, ám ennyi erővel egy sínrögzítő csavar meghajlításával is próbálkozhattam volna. Csodálkozva bámultam a kulcsra, mintha kissé meghajlott volna. Már pedig az lehetetlen, hogy meghajlítsak egy kulcsot, méghozzá egy lakat zárjában…!

Észre sem vettem, míg meg nem szólalt, hogy valaki áll a hátam mögött, s a vállam felett kukucskál befelé.

-Mi szépet lét odabenn, kolléga?

Megdermedtem. Mr Thymor, az állomásfőnök! Ha észreveszi, hogy nyitva van a lakat, hát nagy… fekáliában leszek, az ziher! Sőt, „hótziher”!

-Áá… Semmi különöset, uram… Csak… elfogott a kíváncsiság.

-Igen? Hmm… És mivel elégíthetném ki a kíváncsiságát?

Különös ötletem támadt. Ha valaki, hát Ő biztosan tudja, legalábbis tudnia kellene, hogy mi van a hármas számú váltóval! Bár lehet, hogy ökörséget teszek, ha megkérdezem, hiszen az állomásfőnöknek sokkal több eszköz van a kezében, ha le akar valakit állítani, de kezdett elegem lenni az egészből, így hát neki szegeztem a kérdést, és vártam a reakcióját.

Elgondolkozva nézett maga elé. Ezt jó jelnek vettem, hiszen nem azzal az élettelen, veséig látó pillantással jutalmazott, amivel már találkoztam ezzel az átokverte üggyel kapcsolatban.

-Tudja… Ez tényleg érdekes! –Lassan felém fordult, ám még mindig gondolataiba mélyedt.- Már itt vagyok néhány éve… De ha megfeszülök, se tudnám megmondani, hogy miért nincs hármas váltó…! De ez nem is érdekes, nyílván volt valamikor, csak valamiért megszüntették… De miért érdeklődik maga ez iránt?

Eddigre teljesen felém fordult, s a nyitott lakat kikerült látószögéből. Lassan megnyugodtam, s arra a következtetésre jutottam, hogy talán itt az alkalom, hogy bevonjak kutatásomba egy nagyobb befolyással rendelkező embert.

Ám ekkor a folyosó végén feltűnt Fred, s ahogy észrevette, hogy az állomásfőnökkel beszélgetek, rögtön felénk irányította lépteit. Valóban, most, hogy jobban szemügyre vehettem, úgy tűnt, mintha minden egyes mozdulatához a saját tudatos erőfeszítése kellene!

Affene! -gondoltam magamban, ám szinte időm sem volt semmi továbbira, mert már ott is volt.

-Állomásfőnök úr… A forgalmi irodában keresik.

És az öreg majdhogynem zavartan fordult a kolléga felé!

-Őőő… Persze-persze… Már megyek is. –Mintha teljesen elfelejtette volna, hogy itt valakivel épp beszélgetett, vagy hogy egyáltalán hol is van éppen! A krisztusát, ez kezd valóban ijesztő lenni!

  Fred megvárta, míg az állomásfőnök elhaladt mellette, majd egy újabb kiismerhetetlen pillantással jutalmazott, aztán ő is a főnök nyomába eredt. Ott maradtam egyedül gondolataimmal. Nagyon zavaros, és borús gondolataimmal… mellesleg.

Aztán fogtam a lakatot, egy gyors mozdulattal kirántottam belőle a kulcsot, majd Toby „irodája” felé vettem az irányt. Toby a maga bárgyú tekintetével, ám ismerősként fogadott. Voltak napok, mikor senkit nem ismert fel, ám a munkáját így is maradéktalanul ellátta, ezért maradhatott itt. A kulcsot egy bátorító mosoly kíséretében adtam vissza neki; a kis fémdarab majd’ elveszett hatalmas markában. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a vállára csaptam.

-Hej, Toby! Mit tudnál mondani nekem… a hármas számú váltóról?

A hatás félelmetes volt. A férfi szemei kidülledtek, fogai össze csikordultak, vér csurrant elő ajkai közül; nyílván elharapta a nyelvét, hatalmas marka ökölbe szorult, majd lépett egyet felém.

Ha tudtam volna, mit akar, magamtól ugrottam volna ki az ajtón. Ám nem is sejtetem. Csillagok táncoltak szemeim előtt, ahogy megpróbáltam feltápászkodni, s közben azon tűnődtem, vajon hogy kerültem a földre egyáltalán?... Furcsa, édeskés íz öntötte el a számat, nyílván vér. Toby még vetett rám egy pillantást, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Ám én csak ekkor rémültem meg igazán. Ugyanis, mielőtt még becsapta volna „irodája” ajtaját, olvasni tudtam a szemében. És abban a tekintetben minden volt, csak harag nem. Csalódottság, fájdalom, és főleg… rettegés. Igazi csontig hatoló pánik, mintha egy egészen idáig tökéletes védelmet biztosító fal omlott volna össze most kártyavárként, egy pillanat alatt. És én tettem ezt vele.

Felálltam, és lopva körülnéztem. Szerencsémre senki nem volt, ki látta volna az esetet, így hát fogtam magam, és gondtalannak szánt fütyörészéssel elhagytam az állomást. Nyugodtan tehettem, hiszen aznap nem voltam szolgálatban… El is határoztam, hogy folytatom a nyomozást, csak épp nem az állomáson. Eléggé megrémített a mindig vidám Toby rettegő tekintete… Ha akartam volna, se hihetném ezután, hogy minden rendben, és az egészet csak képzeltem.

De hol folytathatnám a kutatást? Szereznem kellene egy valamivel régebbi térképet… a legjobb az lenne, ha a legelső terveket tanulmányozhatnám. És hol lelhetőek fel az ilyen ősrégi papírok? Igen. A Levéltárban.

…Magamba mélyedve baktattam keresztül a városon. Az utcák csendesek, már-már kihaltak voltak. Egy pillanatig meg voltam győződve róla, hogy vasárnap délután van, s akkor igazán nagy bajban vagyok, merthogy vasárnap éppen egész napos szolgálatban kell lennem! Aztán megvilágosodtam, hiszen ma szerda van! Akkor mi ez a kongó üresség a főutcán? Talán a késő őszi időjárás az, ami mindenkit meleg otthonába űzött? Csak ez lehet a magyarázat…

Ám ahogy jobban belegondoltam, rá kellett jönnöm, hogy mifelénk soha nincs nagy forgalom, s a járdákon sem kellett még soha lassítanom lépteimet a tömeg miatt. Mintha… haldokolna a város!

Felnéztem a templom toronyórájára, ám a számlap eltűnt. Üres szemgödörként tátongott a lyuk a tornyon, s ha megölnek, se tudtam volna megmondani, hogy egyáltalán volt-e valaha óra a helyén… Mintha álomból ébrednék.

Megérkeztem a gótikus vízköpőkkel díszített oromzatú, málladozó vakolatú épülethez, a Levéltárhoz. Csak ekkor vettem észre, hogy a felső emelet néhány ablaka be van deszkázva… Most, hogy egy pillanatra megálltam a baljóslatú épület homályos árnyékában, hirtelen már nem is tűnt olyan jó ötletnek a dolog. Elvégre… mi közöm nekem az egészhez? Így, szűk egy órával a Toby ökle, és az állam között történtek után, már nagyon könnyű volt mindent a fantáziámra kenni, sőtt, szinte örültem volna a lehetőségnek, ha az egészet elfelejthetném. Nem volt annak a szerencsétlennek semmi a szemében, csak bárgyú őrűlet! Ugyan miféle félelem élhet a szívében… Na és, ha nincsen hármas számú váltó! Mindent összevetve, semmi bizonyíték nincs a kezemben, még a magam számára sem, hogy bármi furcsaságról is szó lenne!

Aztán mély lélegzetet vettem, és lehajtottam a fejem. Tudtam, csak áltatom magam, s talán nincs kedvem belépni az épület kapuján. Talán félek megtudni az igazságot… Aztán benyomtam a hatalmas kaput a méretes rézkilincsnél fogva, s beléptem a hűvös sötétségbe. A kapu nyitva volt… mintha csak vártak volna rám. Persze, nyílván valaki véletlenül hagyta nyitva, kifelé jövet…

Aztán az arcomba pókháló tapadt, és egy hatalmas döndüléssel becsapódott mögöttem a kapu.

…Nem emlékszem már pontosan, hogy hogyan kerültem a hihetetlenül öreg levéltáros fickó asztala elé. Homályos emlékeim vannak szűk, dohos folyosókról, hatalmas termekről, melyek oly’ zsúfoltak voltak a korhadt, mennyezetig érő könyvespolcoktól, hogy valódi labirintusként kanyarogtak bennük az „ösvények”; a földön heverő mappák, könyvek, tépett szélű papirosok közt szellemként járkáló, valaha fehér köpenyt viselő dolgozókról… egynémely arc valóban olyan állapotban volt, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül el tudtam képzelni, hogy évek óta nem látták őket otthon. Talán már a körözvény is elévült felettük.

Aztán valahol, érzéseim szerint mélyen az épület alatt, megtaláltam a főlevéltárnokot. Mintegy álomból ébredve néztem körül; egy az eddigi zsúfoltság után hatalmasnak, és tágasnak tűnő, ám valójában egy 4-5 négyzetméteres, bármely más hivatalban majdhogynem jelentéktelennek is nevezhető irodában voltam. Fogalmam sem volt, hogy viszonylag egyszerű kérésemmel miért nem állítottam meg valamelyik alkalmazottat, de ezen már csak itt kezdtem el gondolkozni, tehát elkéstem. Nyílván nem volt sok kedvem borzongató révületükből kirángatni őket…

Mondjuk, az is kérdéses volt, egyáltalán hogyan kerültem ide? Netalán valaki útbaigazított?...

Lehetséges, hogy hosszú másodpercekig bámultam magam elé, mert mikor felriadtam gondolataimból, a NAGYON vén férfi szemei meredtek rám.

-Nos?... –így ő. Hangja olybá tűnt, mintha egy rozsdás lombfűrész szólna egy kifejezetten mély kút aljából… még a szőr is felállt a hátamon.

-Mit óhajt?- szólt ismét a lélegző fosszília, s nekem minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne rohanjak fejvesztve, sikítozva vissza, amerről jöttem. Bár jelenleg az is kérdéses volt, hogy egyáltalán vissza találnék-e, s élve kijutnék-e…

-Szükségem lenne a legelső, Áldott Monogram vasútállomását ábrázoló, vasútföldrajzi térképre. –Mint egy gép. Hangom érzelem-mentes, nem érződik rajta az ébredező félelem egy szikrája sem. Mintha nem is én mondtam volna ki e szavakat… Mintha csak hallgatóság lennék a saját fejemen belül.

A férfi szemmel láthatóan elcsodálkozott, legalábbis fentebb húzta bal szemöldökét, amiből arra következtettem, hogy felkeltettem az érdeklődését.

-Ez valóban különös kérés… fiatalember. –még hogy fiatalember! Az igaz, hogy még közelebb vagyok a negyvenhez, mint az ötvenhez, de a legnagyobb jóindulattal sem nevezném már magam fiatalnak… Ámbátor emellett a csokorba gyűjtött ránc-halom mellett valóban fiatalnak tűnhetek…

-Rosszul sejtem talán, hogy furcsa, különleges, és titokzatos az ok, amiért eme rejtélyes kéréssel fordult intézményünkhöz?

Egy pillanatra még azzal sem voltam tisztában, mi is lenne a helyes válasz erre a kérdésre, ezért bizonytalanul bólintottam. Bár néhány pillanatig eszelősen törtem a fejem, hogy ez a kérdés vajon melyik drámából ismerős, hiszen olyan színpadiasnak tűnt, ekkorra nagyjából már sejtettem, hogy nem kellett volna ide jönnöm, s hogy többé én sem látom meg a napvilágot, mint a többi itteni szellem.

A férfi felállt, s egy eddig számomra észrevétlen ajtóhoz lépett.

-Kérem, kövessen. Az effajta régi térképeket egy helyen tároljuk, és különös gondot fordítunk rá, hogy minél jobb állapotban őrizhessük meg azokat a jövő számára…

Ennyit mondott, majd kinyitotta az ajtót, és belépett. Egy lefelé tartó lépcső tetején állt. Fásultan követtem, és közben, mintegy mellékesen konstatáltam, hogy úgy tűnik, még mindig nem vagyunk a létesítmény aljában. Mi jöhet még…!

Időérzékem ismét elveszítettem, mint ahogy irányérzékemet is. Már fogalmam sem volt, hány lépcsőn mentünk le, és mennyin fel, hány folyosón lépdeltünk keresztül, hány könyvhalmot kerültünk meg, hány „szellemet” láttunk messziről a félhomályban, s közeledtünkre hányat láttunk elmenekülni….

Aztán mégiscsak megérkeztünk. Egy viszonylag rendezett kis szobában voltunk; körben a falakat a mennyezet magasságáig polcok borították. Két falon egy-egy ajtó, az egyiken mi léptünk be, a másik… az egészen különleges volt. Tulajdonképpen a legkülönösebb ajtó volt, amit valaha láttam. Első ránézésre úgy tűnt, egy rozsdás, szegecselt, ősrégi vasajtóval van dolgom, ám ahogy jobban szemügyre vettem, legnagyobb megdöbbenésemre, homályosan bár, de átláttam rajta! A szám is nyitva maradt az ámulattól; egy… üvegajtó?! S mintha valami mozdult volna az ajtó mögött… Vagy valaki? Esetleg egy az épület bentlakásos „szellemei” közül? Ám sehogy sem tudtam kivenni, mit is látok tulajdonképpen; mindig mintha egy hajszálnyira lettem volna a felismeréstől, aztán újra elveszett a kép, mind az ajtó mögül, mind pedig elmémből… Ám az az igazság, hogy még abban sem lehettem egészen biztos, hová is nyílik az ajtó? Amennyire meg tudtam állapítani, egy terembe ugyanúgy vezethetett, mint… mondjuk az utcára. Bár ez utóbbiban azért erősen kételkedtem.

Kísérőm ezalatt le nem vette volna rólam a szemét, mintha azt vizslatta volna, vajon milyen hatással van rám a látvány? Úgy tűnik, meg volt elégedve a tapasztaltakkal, mert néhány másodperc után levette rólam szemét, és a különös ajtóhoz lépett. Nyilván valamilyen érzékelő lehetett rajta, mert ahogy hozzáért, halk kattanás hallatszott, s az ajtó résnyire kitárult, az öreg pedig egy mozdulattal bentebb lökte.

Egy az előzőeknél is kisebb szobácskába nyitottunk be. A falakat kis, szögletes pakkok borították, s a fa kockákban méretes, megsárgult szegélyű, töredezett papírtekercsek sorjáztak.

-Ha jól sejtem… ezt kerested.–Szólt, majd a pakkok egyikéből előhúzott egy méretes, kissé gyűrött állapotban leledző papirost, s várakozó tekintettel felém nyújtotta. Én, mivel úgy tűnt, végre kezemben van a hőn óhajtott bizonyíték, néhány lassú szívdobbanással később a tekercsre fordítottam a figyelmemet. A közepe táján egy égett foltra lettem figyelmes, de ekkor még bizakodtam, hogy a lényeg azért sértetlen állapotban lett megőrizve. Óvatos, lassú mozdulatokkal kihajtottam.

Valóban az volt; az Állomás vasútföldrajzi térképe, méghozzá az egyik legelső, ’910-ből. Ha van térkép, amelyen szerepelnie kell a hármas számú váltónak, akkor ez az! Végigtanulmányoztam, kezdve a cirkalmas aláírással, mely egy számomra teljesen ismeretlen férfi aláírása volt, bizonyos Wahro Frot-é, a páros oldal helyrajzán, az állomás épületén át, egészen a páratlan oldalig, az egyes váltóig. Felesleges volt reménykednem Majd’ elsírtam magam. Ennyi mindenen mentem át, és sehová sem jutottam!

A térkép megsérült. Valójában nem volt komoly a gond, nem volt túl nagy az égésnyom, és bármely más esetben mellékesnek is nevezhettem volna. Ám a sérülés ez esetben a számomra legfontosabb részt tüntette el; azt a helyet, ahol minden valószínűség szerint a hármas számú váltónak kellett lennie! Ennek a foltnak köszönhetően újra elveszett minden reményem, hogy valaha is megtudjam az igazságot, hiszen még az sem látszott rajta, ágazik-e le vágány arról a vonalról? Ez hihetetlen! Hát milyen ördögi hatalom játszik velem?! Miért nem találok bizonyítékot se a váltó valamikori létezésére, se az ellenkezőjére?! A papír lassan a földre hullott elérzéketlenedő ujjaim közül, ám észre sem vettem.

Ám a félelmetes öregember nem hagyott elmenekülni gondolataim közé. Valószínűtlenül erős szorítással megragadta a karomat, és kifelé kezdett rángatni.

-Az Ördögnek ehhez semmi köze. Erről biztosíthatlak. De a haragomnak annál inkább! És most nagyon feldühítettél, ember! Képes voltál ide jönni, és megtalálni azt az egyetlen olyan iratot, amely megsérült?! Hát hogy fogom én ezt beadni a főnökségnek?! Ilyen közel a nyugdíjhoz! Takarodj a levéltáramból, amíg szépen mondom, és soha többé ne is gyere vissza!-E néhány szó alatt ellenállhatatlan erővel rángatott kifelé a tekercsek közül, majd a könyvekkel zsúfolt szobácskából is, hogy még föl sem fogtam, máris egy tágas, sötét, pókhálós teremben találtam magam.

-…Minél előbb szabadulj meg a téged követő átoktól, különben szörnyű véget érsz!

Hangja még akkor is a fülemben visszhangzott, mikor már becsukódott mögötte az ajtó, s én egyedül találtam magam a sötétben. EZ meg mi a fene volt?!! Pár percig mozdulatlanul álltam; olyannyira nem voltam tisztában a körülöttem történő dolgokkal, hogy mozdulni sem mertem, hátha Valami csak arra vár…

Aztán a szemem hozzászokott a sötétséghez, s megpillantottam egy halvány fénycsíkot, ami egy hatalmas kapu alatt szűrődött át. Lassan, remegve, mint a nyárfalevél, közelebb botorkáltam a fényhez, s kezem méretes rézkilincsre simult. Komoly erőfeszítésembe került lenyomni, de lenyomtam. A kapu kitárult, és…

Az utcán álltam. Fel sem tűnt, milyen sokáig voltam sötétségben; az őszi este szürke fényei is elvakítottak egy pillanatra. Csak az járt az eszemben, hogy hogyan lehetséges az, hogy ilyen közel volt a kijárat? Hiszen valahol mélyen a város alatt voltam, nem régebben, mint néhány másodperce! Aztán jött a megkönnyebbülés, hogy életben vagyok. Ez az ürge, a ráncgyüjtemény-arcával egyszerűen… megőrült!! Észre sem vettem, mikor kezdtem el futni, csak el, el minél messzebb ettől a félelmetes épülettől, és attól az ijesztő öregtől… Aztán nevetni kezdtem. A pánik generálta adrenalin szabadulhatott fel bennem ilyen módon… bár ezt akkor nem ismertem volna be. Hisz’ csak egy öreg…Csak másnap jutott el a tudatomig, hogy milyen furcsa magabiztossággal állította, hogy az Ördögnek ehhez semmi köze… és hogy a gondolataimra válaszolt akkor, mikor ezt mondta.

Meg sem álltam, míg szerény kis házam ajtajához nem értem. Ott végre kifújhattam magam, ám nem úsztam meg ennyivel; a félelem benyújtotta a számlát, s én gyomrom minden tartalmát a járda köveire ürítettem. Végül lábaim is felmondták a szolgálatot, s összerogyó térdekkel hullottam saját hányadékomba.

…Másnap reggel az ágyamban ébredtem. Ruhában, és iszonyatos alkohol-bűzt árasztva. Rémlett, hogy mintha sorra látogattam volna a város összes kocsmáját, de semmi konkrét emlékem nem volt, csupán egy jó adag macskajajom. Néhány másodpercig eljátszottam a gondolattal, hogy milyen nagy marhaságot is álmodtam össze, aztán beláttam, hogy nem áltathatom magam; nem álom volt.

És az egész őrület ellenére, semmivel nem jutottam közelebb a megoldáshoz.. Márpedig, hogy valami történik itt a háttérben, afelől immár teljesen biztos voltam. Csak egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy mi.

…Két nappal később alig hittem a szememnek. Mikor a zsaruk rozoga járgányát megláttam, már gondolhattam volna, hogy valami nem stimmel, de az az igazság, hogy ha valami nagy balhé van kilátásban, akkor sosem a mi rendőreink vonulnak ki a helyszínre, hanem a szomszédos Marnoowland-ból érkezik az erősítés. Márpedig NEKIK van pénzük némileg modernebb járőrautókra… Tehát nem csoda, hogy nem gondoltam semmi rosszra.

Bár, ez így ebben a formában nem teljesen igaz. Furcsa balsejtelem gyötört, már reggel is, mikor szolgálatba indultam, de megpróbáltam tudomást sem venni róla. Ám arra, ami az állomáson várt rám, a legszörnyűbb rémálmom sem készíthetett fel. Ekkor határoztam el, hogy külső segítséget hívok. Hallottam valami New York-i nagypofájú fickóról, aki magát „természetfeletti nyomozónak” nevezi… Bár nem mondhatnám, hogy különösen bíznék a nagyvárosi emberekben, hiszen folyton csak rohannak, idegeskednek, üvöltöznek, meg lövöldöznek, de éreztem, ide nálam magabiztosabb emberre van szükség.

…Először semmit nem láttam a tömegtől, ami az egész peront elfoglalta. No, nem mintha városkánk olyan hatalmas peronnal rendelkezhetne, hogy túl sok emberre lenne szükség, ha el akarnánk árasztani, ám meg kell mondanom, én még soha nem láttam ennyi embert, ebben a városban, egy helyen. Még ünnepnapon sem. Temetésen sem.

Aztán megpillantottam valamit, amit úgy tűnt, senki más nem vett észre. Egy vékony vérpatak csordogált elő a lábak tengere mögül, lassan, egyre lassabban. Nem tudnám megmondani, miért voltam olyan biztos benne, hogy amit látok, az vér, és nem paradicsomlé, teszem azt, de ez nem is fontos. Bár az utóbbi két napban majdnem sikerült magamat meggyőznöm, hogy az egészet csak túlfűtött fantáziám ötölte ki, ám elmém ezennel ismét kitisztult. A vérpatak eddigre teljesen megállt, és lassan megalvadt. Hátborzongató volt a tudat, hogy valaki testének melege többé nem képes e nedveket folyékony állapotban tartani… És hirtelen már egyáltalán nem akartam látni, mit bámulnak annyira az emberek.

Ám a Sors, vagy a Gondviselés, már ha el hisszük, hogy az utóbbi nem csak egy tévéműsor, nem akarta, hogy ilyen könnyen megússzam. Mint Mózes előtt a Vörös-tenger, szétvált előttem a tömeg, és tökéletes rálátás nyílt szemem számára. A portásfülke nyitott ajtajára. A küszöbön átbukó vérfolyamra. Az odabent uralkodó fülledt sötétségre. És a vakuk fényében fel-felbukkanó, szörnyen kicsavarodott testű alakra. Toby-ra.

…Nem tudom, hogy kerültem az ajtón belülre. Nyílván véletlenül meglökött valaki, és a kordon szerepét betöltő egy szem járőr, aki mellesleg igencsak sápatagnak tűnt, épp valaki más távoltartásával volt elfoglalva… No, nem mintha olyan sokan akartak volna közelebb kerülni a mészárszékhez… Mindenesetre a küszöb mögött, négykézláb tértem magamhoz. A vér már valóban kezdett megalvadni, s nyúlós masszaként tapadt a tenyeremre, a nadrágomra. A táskám mellém esett a földre, s kigurult belőle az uzsonnára szánt alma. Elborult elmével emeltem tekintetem fel, s két fotóst pillantottam meg, kik a lehető legnagyobb körültekintéssel próbálták rögzíteni a nyomokat.

És ott volt Toby. Szegény, szerencsétlen Toby. El sem tudtam képzelni, kinek lehetett az útjában… Mint ahogy azt sem, ki, vagy MI ölhette meg szegényt. Talán elég, ha annyit mondok, nem az arcvonásairól sikerült azonosítanom.

Kész voltam. Ha soha többé nem látok ilyet az életben, az is túl hamar lesz. Tudtam, keresnem kell egy pszichoanalitikust, de sürgősen. Vagy azt a magánhekust?... Hogy is hívják… Billy Blue, talán?...

…És ekkor vettem észre. Tudtam, mi az, ahogy megláttam. Azt is tudtam, hogy bűnt követek el, ha elteszem anélkül, hogy szólnék. Mint ahogy azt is tudtam, el fogom tenni. Elvégre, kinek hiányozna egy tenyérnyi, megpörkölődött papír fecni?... Belemarkoltam, mint keselyű a dögbe, a véres csomót a zsebembe tömtem, majd kitámolyogtam. Az emberek undorral, és némi félelemmel bámultak, ahogy az öltöző felé vettem az irányt, félig öntudatlanul húzva magam után a táskám. Furcsamód azon morfondíroztam, hogy vajon mi lesz a sorsa az almámnak? Aztán meg azon, hogy a zsaruk miért nem állítottak meg? Elvégre csupa vér voltam… Talán megint nem vettek észre? Ennyit a közbiztonságról.

…Letusoltam, átöltöztem a váltás egyenruhámba. Szerencsére mindig tartok váltás ruhát az állomáson, a szekrényemben, mindenre felkészülten. Persze, ilyesmire még álmomban sem gondoltam volna… Szegény Toby. Ám ekkor már tudtam, nem akármiért végeztek vele. Megint az átkozott hármas számú váltó!

…Kikerekeztem a páros oldalra, az őrhelyemre. Bár pár percet késtem, Leo nem neheztelt, volt ez már fordítva is. Meg aztán gondolom látta, hogy nem vagyok valami jó bőrben, így néhány bátorító szó után eltűnt a környékről. Egyedül maradtam, s megkönnyebbülten konstatáltam, ez egy egyszemélyes szolgálat lesz. Kiengedtem néhány vonatot, megcsináltam a következő érkező vonatnak a bejárati vágány-utat, majd nyugodtan visszaballagtam a őrházba. Ekkor, és csak ekkor nyúltam a zsebembe, és vettem elő a papír fecnit.

Amint sejtettem, egy darabka vasútföldrajzi térkép volt. Ősrégi lehetett, vékony, töredezett. Áldott Monogram, vasútállomás, páratlan oldal.

Hármas számú váltó!

Alig hittem a szememnek, de mégis igaz; valamikor volt hármas! És meg mertem volna esküdni rá, hogy a fecni tökéletesen illene a Levéltárban található térképhez… Remegő ujjaim közül kihullott a papiros, és káprázó tekintetem előtt szinte életre kelni látszott a váltó, és a nem létező vágány. Ahogy a papír a földre hullott, a rejtélyes sínpár hol eltűnt, hol ismét megjelent! Tán csak elgyötört képzeletem űzött gonosz tréfát velem, de ekkor már semmin nem csodálkoztam. Ehelyett inkább megpróbáltam a racionalitások földjén maradni, és elhelyezni a valóságban azt az átkozott váltót, és a lekanyarodó vágányt. Gyorsan ment, habár az eredmény nem volt megnyugtató. A váltó nem lehetett máshol, mint a kősziklák mellett, s a vágány sem kanyarodhatott másfele, csak keresztül a sziklás dombokon. Márpedig ott semmi ilyesminek nincs helye. Arra egyszerűen nem vezethet, és nem is vezethetett soha sínpár! Arról nem is beszélve, hogy abban az irányban vagy száz mérföldön keresztül nincs nagyobb település, és a legközelebbi városkába is megy vonat, csak épp egy másik, egy létező vágányon! Ennek az egésznek semmi értelme!

Azaz várjunk a merész kijelentésekkel, valami értelmének mégis kell lennie! Egyrészt itt van ez a darab papír, ami szinte bizonyítja, hogy valaha létezett ott egy váltó, másrészt itt vannak ezek a furcsa esetek… hogy szegény Toby-ról már ne is szóljak. Valahogy nem bírom elképzelni, hogy mindezen esetek teljesen függetlenek a hármas számú váltó rejtélyétől.

-De el van gondolkozva, kolléga!

Lélekben sikítottam, ám a torkom nem talált megfelelő hangokra, melyek kifejezhették volna rémületem. Valaki van bent a bakterházban, rajtam kívül, méghozzá a hátam mögött! Ám két hihetetlenül lassú szívdobbanással később már be is azonosítottam a hangot; Mr. Thymor volt az. Úgy látszik, megvan az a kellemetlen képessége, hogy hang nélkül mások háta mögé tudjon kerülni… Megfordultam.

A hangjával ellentétben a kinézete nem volt magabiztos. Inkább tűnt űzött vadnak, kire emberek vadásznak. Nem igazán tudtam hová tenni a dolgot, hiszen a ma reggeli gyilkosság épp úgy kikészíthette az idegeit, mint… mint bármi más.

-Jó reggelt… uram. Valami baj van?

-Még kérdezi?! Azok után, ami szegény Tobyas-szal történt?! Amúgy sem volt egy könnyű hetem, de ez betett rendesen!

Odakinn a szél fütyült egy fa ágai között, s egy száraz faág halkan kettéroppant. A fickó felkapta a fejét, s láttára nem tudtam elűzni a képet, amint a nyúl megsejti a róka közeledtét, s néhány pillanatra megdermedve hallgatózik. Szinte biztosra vettem, hogy az a bizonyos „nem könnyű hét” egyenesen szörnyű lehetett Mr. Thymor számára.

  A néhány pillanat elmúlt, az űzött vad ismét felém fordította figyelmét.

-Ezt el kell mondanom! Valami nincs rendjén az állomáson, fiam! Megpróbáltam kideríteni valamit a maga hármas számú váltójáról, de semmit nem találtam! Ráadásul a legtöbben még mintha bolondnak is néznének, hogy mit aggódok ennyit egy nem létező váltó miatt… De ez még semmi; képzelje, eltűnt az összes vasútföldrajzi térkép! Mintha valaki szándékosan próbálna akadályokat görgetni az utamba! Én mondom, valami őrült összeesküvés folyik itt a háttérben ellenem! De csak tudjam meg, hogy ki akar idegileg kikészíteni! Az biztos, hogy nem teszi az ablakba, amit tőlem kap, az hétszentség!

Úgy gondoltam, elmesélem neki, amit megtudtam. Ám rá kellett jöjjek, ha ezt megteszem, akkor vagy kap egy komoly idegösszeroppanást, vagy én is előlépek az ellene összeesküvést szövők közé. De a dilemmámat villámgyorsan megoldotta az öreg; egy halk morranással felpattant, kivágta az ajtót, és már ott sem volt. A fák közt hamar elveszítettem szem elől.

Kész, passz. A nyúl eltépett, s a képzeletbeli róka ott lohol a nyomában. Talán kezdődő szellemi összeroppanásomra utal a tény, hogy másodpercek alatt megfeledkeztem főnököm megdöbbentő látogatásáról, s újfent a papiros felé fordítottam figyelmemet. Teljességgel feleslegesen, merthogy semmi új részlet nem mutatta meg magát.

…Kevés híján lemaradtam az érkező vonatról. Szerencsére a forgalmi irodából még időben figyelmeztettek a dologra, így semmi komoly baj nem történt, de rá kellett jöjjek, igazából nem lett volna szabad ma elvállalnom ezt a szolgálatot. Talán jobb is lett volna, ha néhány napos késéssel szerzek tudomást, például szegény Toby-ról… A nap további része hasonló hangulatban telt el, senki nem zavart munkámban, s így minden szellemi kapacitásomat a hármas váltóra fordíthattam. Minden kétséget kizáróan történik itt valami! Ha mindazt, amit tapasztaltam, nem is hiszem el, azért ha a tíz százaléka igaz, s a többi csak túlfűtött fantáziám terméke, akkor is lappang valami a háttérben! Márpedig ez is több, mint ami normális esetben elfogadható lenne… Nem volt mit tenni, hozzáfogtam megírni a levelet. Talán ez a „Billy Blue” tud valamit, ami minderre magyarázatul szolgál, bár őszintén szólva, nem igazán bíztam benne. De egy próbálkozást megér.

…Befejeztem a levelet, sikeresen meg is címeztem, és hamarosan megjött a váltás. Szó se róla, gyorsan eltelt ez a szolgálat, s közben teljesen megfeledkeztem az állomásfőnökről. Leo jött váltani, nyílván szolgálatot cserélt valakivel; s én nem tudtam megállni, hogy rá ne kérdezzek, mit tud a mai napon az állomáson történtekről.

-Hát, öreghaver, a mai nap elég mozgalmas volt az állomáson…hö-hö. Méghogy Angyali Monogram, mi?... Inkább mondanám ördöginek! Szegény Toby… Csúnyán elintézték azt a kis idiótát! Csak tudnám, kinek árthatott azzal a nulla agyával. Bár most, hogy mondod, mintha hallottam volna valamit rebezsgetni, hogy összeverekedett valakivel pár napja… Szinte hihetetlen, nem?

-Aha… -nyeltem egyet-… Figyelj, Leo, láttad ma valamikor az állomásfőnököt?

-Azt a mocsok Thymor-t?

(Csupán mellékesen jegyezném meg, hogy Leo szerint mindenki mocsok, aki nála magasabb beosztásban van a Vasút Társaságnál, és hát, mivel mindketten váltókezelők vagyunk, azaz a nevünk a legalsó bérkategóriában szerepel; a mocskok tábora, az ő olvasatában meglehetősen népes.)

-Még a délelőtt láttam, úgy nézett ki, mintha átlumpolt volna két napot, meg két éjszakát… bár asz’szem, pont erről lehet szó! Az a részeges mocsok, nyílván nem tud mit kezdeni azzal a karcsú kis fizetésével!

Nem volt kedvem a további beszélgetéshez, így gyorsan elköszöntem, és elkerekeztem. Volt rá gondom, hogy az állomás épületét a lehető legmesszebbre elkerüljem. Nem volt kedvem sem a zsarukkal, sem őrült munkatársakkal találkozni. Mindazonáltal éreztem, a vakolatfoltos épület még így is, folyamatosan szemmel tart.

Csak úgy úszkáltam az őrületemben.

…Finom. Kell. Treclan. Él. Jön. Treclan. Enyém.

Finom.

Kevés. MÉG! Várok. Idő. Nem számít. Ugrok. Vissza. Ő is itt vagyok újra. Egyel többen vagyok.

Treclan. Él. Jön. Enyém.

Miénk. El. Vissza. Még… sokszor.

  Treclan. Nem él. Nem jön. Van. Enyém. Finom.

ÉS MÉG MINDIG VAN!

Finom…kevesebb! De még mindig van. OK. Maradok. Itt. Van. Valami ad. Rég óta… Örökre. Mindig. Mindenhol. Ide. Van Treclan. Él. Jön. Nem kell. Maradok. Ide.

Jövök.

…Feladtam a postán a levelet, csak bizakodni tudok, hogy jó címre érkezik, és a „természetfeletti nyomozó” eléggé komolyan vesz ahhoz, hogy válaszoljon. Remélem hallott már valami hasonló esetről, ami segíthet kibogozni a dolgokat.

Hazamentem, de nem találtam nyugodalmat. Már sötét volt, és egész nap szolgálatban voltam, mégsem tudtam aludni. Egyszerűen nem tudtam belenyugodni, hogy valaki más véleményére hagyatkozom. Elvégre, semmi különös bizonyítékom nincs arról, hogy az általam leírt dolgok valóban megtörténtek… Tennem kell valamit! Talán megnézhetném magamnak azt a helyet, ahol a térkép szerint az a bizonyos váltó leágazik a sínpárról! El is határoztam, hogy másnap reggel, ahogy az első ványadt kakas felkukorékol, és kivilágosodik, megyek, és megnézem magamnak a helyet. De az éjszaka semmiféleképpen nem megyek sehova; ilyen sötétben úgysincs semmi értelme a vadonban kószálni.

…Egy órával később már a páratlan oldal váltói felé tekertem a pedálokat. Vagy tucatszor lehülyéztem magam, amiért nem tudtam nyugton maradni, de immár nem volt mit tenni, végre meg kell néznem azt az átkozott helyet!

…Megközelítettem a bakterházat. Bár már éjszaka volt, és este kilenc után nem járnak mifelénk vonatok, azért mindig van éjszakai szolgálat, mindkét végi őrhelyen. Bár az is igaz, hogy az éjszakát engedélyezetten át szoktuk aludni, de az ördög nem alszik. Óvatosan, lopakodva kerültem meg az épületet, s indultam kifelé a „vadonba”. Torkom a szívemben dobogott, minden lépésem, minden lélegzetvételem, számomra legalábbis úgy tűnt, iszonytatóan hangos, és mindenki, 50 mérföldes körzetben, tisztában van hollétemmel. Nem mintha számítottam volna arra, hogy bárkivel is találkozhatok idekinn, hisz’ ugyan mit keresne errefelé bárki is ilyenkor?...

Óráknak tűnő percekkel később oda jutottam, ahol az otthon hagyott kis fecni szerint a hármas számú váltónak kellett volna lennie. Természetesen hűlt helyét sem találtam; és nem is voltam különösebben meglepve. Hiszen ugyan mi okom lett volna arra, hogy azt feltételezzem, van itt valami, ami „megtalálható”?... Hirtelen ismét ráébredtem, milyen nevetséges is vagyok én itt, amit egy nem létező váltót keresek. Ám még mielőtt végleg feladtam volna a keresést, halk, alig hallható nesz ütötte meg a fülem. Kő koccant kőnek. Méghozzá zúzalékkő,; húsz éves vasúti pályafutásom alatt volt időm megjegyezni a talpfák ágyát alkotó zúzalék hangját. Valaki közeledik, méghozzá a vasúti sínt követve!

Csak néhány másodpercig álltam rémülten, hogy mi lesz, ha lefülelnek, akkor aztán magyarázkodhatok; ám valami, eddig előttem is rejtett életösztönöm hirtelen átvette testem felett az irányítást, és a bokrok közé vetettem magam. Jó néhány méteren keresztül botorkáltam, a lehető legmesszebbre kerülve a vágánytól, s közben alaposan összevagdalták a kezemet a borotva éles kődarabok. Hát persze; a térkép is azt jelöli, hogy itt már sok-sok évtizede sziklás dombok húzódnak. Ám most először gondolkoztam el azon, hogy vajon mióta vannak itt ilyen kőtömbök? Ahogy a tenyeremet megvágó sziklát vizslattam, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy egy mesterséges tárgyat nézek…

Aztán gyorsan elterelődött a figyelmem a kövekről, de még a fájdalomról is, mert már biztosra vehettem, hogy valaki ott van, alig néhány méterre tőlem. Aztán azt vettem észre, hogy a kelleténél jobban látok, mivel mindent egyfajta kékes derengés árasztott el, mely furcsán, szinte érzékelhetetlenül pulzált. A szívem az agyamban dörömbölt, és biztosra vettem, most megtudok végre mindent, hogy mi is történt itt az utóbbi időben, de ebbe a tudásba valószínűleg menten bele is őrülök.

A bokrok ágai közt egy férfit pillantottam meg. Annak kellett lennie, mert két karja volt, két lába, egy feje, és fel is ismertem; Fred volt az. Ám mégsem. Fred teste ugyanis halványan… derengett. Nem találok jobb szót arra, amit akkor ott tapasztaltam, mint hogy a közeledő férfi teste halványan világított, épp csak annyira, hogy észrevehető legyen, és az esetleges megfigyelőnek kétsége se legyen arról, hogy mit is lát.

Érdekes, hogy az emberi agy milyen szelektíven jegyez meg dolgokat. Arra például tökéletesen emlékszem, hogy megfigyeltem, Frednek nem csak a teste világított, és a ruhája nem takarta ezt a fényt, sokkal inkább úgy tűnt, ruházata ugyan azzal a derengéssel viseltetett a környezete iránt. Arra viszont már egyáltalán nem emlékszem, hogy mikor kezdett el táncolni?...

Merthogy egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az általam eddig Fred-ként ismert jelenség egy furcsa táncba fogott. Szemmel láthatóan nem volt semmi rendszer mozgásában, össze-vissza forgolódott, de arra azért vigyázott, hogy két karja mindig ugyanabba az irányba mutasson. Méghozzá majdnem egyenesen felém, a vágány egy bizonyos pontjára.

Majdnem pontosan a nem létező, hármas számú váltó felé!

Váratlanul berobbant egy gondolat az agyamba, s biztos voltam benne, hogy ez kívülről jött. „Nem él. Nem jön. Van. Finom. Enyém!” De olyan erővel, hogy össze kellett szorítanom a fogaimat, nehogy felüvöltsek.

Ekkor lett elegem az egészből. Úgy gondoltam eleget láttam, ha meg mégsem, ott egye meg a fene! Amilyen gyorsan csak mertem, elindultam a bokrok között, vissza, amerről jöttem. Valójában nyilván hatalmas zajt csaptam, de a szívem dobogásától semmit nem hallottam. Szerencsére a fénylő sámán sem hallott semmit, legalábbis ezt remélem, a táncával keltett zajtól. Mert ettől eltekintve, egy hang sem hagyta el a torkát; kísérteties csendben táncolt.

  Olyan tíz méter megtétele után végre ki mertem menni a vágány melletti ösvényre, és rohanni kezdtem. Úgy gondoltam, lassítás nélkül vágtatok el a bakterház mellett, megkeresem a kerékpáromat, és meg sem állok hazáig.

Igazán nem rajtam múlt, hogy végül soha többé nem ültem a kerékpárom nyergébe…

…Megbotlottam. Igazán peches dolog botladozni, ha hitünk szerint valami természetfeletti szörnyedvény táncol a nyomunkban, ezt saját tapasztalatból mondhatom. Merthogy a lényeg ebben az esetben az, hogy mit HISZÜNK! Az részletkérdés, hogy van-e bármi is a nyomunkban, hiszen, ha meg vagyunk győződve róla, hogy a megállás, de még a lassítás is a szörnyűséges halálunkhoz vezetne, akkor egy apró botlás bizony valóban megölhet minket. És most nem a gerinctörésre gondolok, mert mint extrém végkimenet ugyan szóba jöhet, bár ennek a valószínűsége elenyészően csekély. Nem, én a pánik-generált szívrohamra gondolok.

Nos, ehhez voltam én igen közel, mikor megbotlottam. Persze, így sem úsztam meg olcsón a dolgot, vagy mondjuk inkább úgy, a félre lépést; a bokám alám fordult, kificamodott. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne üvöltsek fel, és így utólag úgy gondolom, mindennek így kellett történnie. Ha nem botlok meg, egyenesen belerohanok a paranoiától félőrült állomásfőnökbe, és akkor minden egész másként alakul… bár talán akkor szegény mr. Thymor még mindig élne.

De nem így alakult. Én kificamítottam a bokám, és miközben az üvöltést próbáltam vissza nyelni, közeledő léptek zaja ütötte meg a fülem. Az illető igencsak felindult idegállapotban lehetett, mert bár a sötétben az orráig sem láthatott, mégis szaporán lépkedett a vágány mellett. Hangos szuszogása is arra utalt, hogy erősen megerőltető menetelés, ha nem futás volt mögötte.

Miközben reflexszerűen beugrottam a bozótosba, magamban konstatáltam, hogy mekkora forgalom is van ennél a nem létező váltónál. Aztán felismertem mr. Thymor-t, és már egyáltalán nem volt kedvem viccelődni, még magamban sem. Egyszerűen nem tudtam mire vélni, hogy ő is itt van. Talán valami elkerülte a figyelmemet? Megpróbáltam lenyugodni. Biztos mindenre van valami logikus, kielégítő magyarázat!

Kit akarok átverni?!!

Magam számára is érthetetlen kíváncsiságtól vezérelve, lassan kikászálódtam a bozótból, és elindultam visszafelé. Bármi is az igazság, nekem tudnom kell! Tudnom kell, különben megőrülök! Már ha ez eddig nem történt meg…

Kisebb szökkenésekkel haladtam előre, mivel sérült lábamra nem tudtam ráállni. Így is bele-bele nyílalt a fájdalom kificamodott bokámba, ahogy minden zökkenésnél érintette a talajt, de azért elviselhető volt. A vágány egy enyhe ívet írt le addig a pontig, ahol Fred-et hagytam, és ahová minden valószínűség szerint az állomásfőnök is tartott, így jelen pillanatban nem láttam semmit, csupán azt a sejtelmes, kék ragyogást. Aztán meghallottam valamit, amitől magam sem értem, hogy miért, kivert a víz. Egy közeledő mozdony kürtjelzését!

Mit keres itt egy vonat, ilyenkor?! Persze, elő szokott fordulni, hogy egy tehervonat 21.00 után érkezik be az állomásra, de ez hihetetlenül ritkán esik meg; átlagosan félévente! Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez nem lehet véletlen…

…Aztán megpillantottam őket. Fred-et, és mr. Thymor-t. Minden más egy csapásra kiment a fejemből. A pulzáló ragyogás, mi körülvette őket, már szinte szemet fájdítóan erős volt, ám ekkor kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy ezzel foglalkozzak. Fred ugyanis kezdett… átalakulni.

Nem volt ez igazi alakváltás, inkább úgy mondanám, kezdte elveszíteni a formáját. Úgy tűnt, a vonalai megnyúlnak, ellazulnak, és döbbent tekintetem előtt teste hirtelen háromszorosára dagadt! Csak utólag fogtam fel, hogy bármilyen furcsa is volt, de halványan kezdtem átlátni rajta…

Ám akkor, ott, ez fel sem tűnt. A két alak beszélt egymással. Hogy pontosan miről azt nem értettem, hiszen még elég távol voltam tőlük, és a mozdony hangját is egyre közelebbről hallottam, mindenesetre nem tűnt baráti csevejnek.

Már csak azért sem, mert Fred, vagy mi az ördög, a torkánál fogva felemelve tartotta az állomásfőnököt. Olyan másfél méteres magasságban! Karjai iszonytatóan megnyúltak, és az egész jelenés a legkevésbé sem hasonlított már emberi lényre. Ami azt illeti, Thymor is kezdte elveszíteni emberi vonásait; arca felpuffadt, ellilult, szeme kidülledt, végtagjai vadul rángatóztak. Bár meglehet, az arcszínének változásában tévedtem kissé, hisz a mindent beragyogó kék pulzálás meglehetősen megnehezítette a színek pontos azonosítását…

Minden bizonnyal sokkos állapotban voltam. Ezért lehetséges, hogy nem rohantam el. Bár olyasmit láttam, ami minden eddigi értékrendemet felborította, és ökölcsapásként sulykolta belém; semmi sem az, aminek látszik, és nem az az egyetlen valóság, amit én annak hiszek, maradtam. Maradtam, hogy tanúja legyek a további eseményeknek.

Mert ezzel még koránt sincs vége a történetemnek. Nem, még nincs. A formátlan valami, iszonytató karjai egyetlen apró mozdulatával nyakát szegték a főnöknek, majd testét a vágányon hirtelen felbukkanó vonat elé hajította.

Nem tudom, a mozdonyvezető mennyit látott az itt lezajlott eseményekből, de az, hogy egyet sem tülkölt, és még csak nem is fékezett, két dolgot jelenthet. Vagy úgy megdöbbentette a látvány, hogy egyszerűen fel fognia sem sikerült, vagy…

Vagy mindez csak zaklatott elmémben történt meg. Mit nem adtam volna, ha valóban erről lett volna szó…

Ugyanis, miután a vonat elrobogott mellettem, és kisé kitisztult a fejem, mindennek semmi nyomát nem láttam. Se a kék ragyogást, se Fred-et, de még csak a vonat által széttrancsírozott hullát sem. Egyedül a lábam emlékeztetett arra, hogy nem képzelődöm, ugyanis veszett lüktetésbe kezdett.

Nem tehettem róla, közelebb kellett botorkálnom. A saját szememmel akartam látni, mi maradt utánuk. Mert hátha nincs szerencsém, és valóban azt láttam, amint egy szörnyeteg megölt egy embert… és akkor még a gumiszoba sem lesz megfelelő menedék.

Nem volt szerencsém. Ott álltam, ahol annak a nyavajás, hármas számú váltónak kellett lennie, és ahol AZ állt. És akkor megpillantottam néhány csepp vért az egyik talpfán. Kicsivel odébb egy levágott kisujjat, és egy fél pár cipőt. Ekkor elhánytam magam, és az egész napi kajámat kipakoltam az ösvényre. Bár ilyenkor még néhány percig lazítani szoktam (hiába, rutinos ivó vagyok, és még rutinosabb másnapos), ez a luxus ezúttal nem adatott meg. Ugyanis hirtelen ott volt. Pedig tudom, TUDOM, hogy az előtt nem volt ott. Nem is létezik, hiszen soha eddig nem létezett! DE MÉGIS OTT VOLT ELŐTTEM!! A tetején, mintha csak rajtam röhögne az a nyamvadt hármas! A fehér alapon fekete hármas! Bármely más állomáson semmi baj nem lenne ezzel a számmal, de itt, és most, teljesen elképzelhetetlen! Ez így nem fair!

…Megvizsgáltam a váltó alkatrészeit. Minden ragyogott, ahogy csak egy vadonatúj váltó ragyoghat. Az olajozás is fénylett, a síntalpakat akár tükörként is használhattam volna. Ilyen váltó egyszerűen nem létezhet, már ha valaha is használatban volt… De hát épp ez az! Ezt a váltót soha nem használták, hiszen nem is létezik!

Kékes derengés vette körül. Már semmin nem lepődtem meg. Körülnéztem. Úgy tűnt, a ragyogás valahonnan a vágány felől áramlik felé. Egészen pontosan… a balsorsú állomásfőnök darabkáiból… Mintha ez a váltó mindig is itt lett volna, de valakinek a halála kellett ahhoz, hogy láthatóvá váljék!

De hiszen ez őrültség! Ilyesmi nem létezhet!

Mert a parfévá fújódó ember persze mindennapos.

…Tekintetemmel ekkor követni kezdtem az elkanyarodó vágányt. A nem létező vágányt. Félig-meddig arra számítottam, hogy néhány méter után egyszerűen véget ér, hiszen OTT nincs helye vágánynak. Nincs ott más, csak kősziklák. Ám amit láttam, az minden volt, csak holtvágány nem. Tekintetem egy monumentális hegyoldalra esett ott, ahol nem lett volna szabad hegynek lennie; melyet sűrű bozótos borított. Mintha valami állat is mozgolódott volna fentebb, de ilyen távolságból nem igazán tudtam megállapítani, miféle. Olyan tisztasággal láttam, mintha csak napvilágnál bámészkodnék. A vágány egy alagútba kanyarodott a hegy alá, és ott el is tűnt szemem elől. Ekkor ellenállhatatlan vágy kerített hatalmába, és elindultam a vágány mentén, az alagút felé. Nem jutottam sokkal közelebb; a harmadik lépés után hirtelen úgy éreztem, egy gyorsvonat sebességével kezdek száguldani előre. A hegyoldal képe összemosódott előttem, majd minden elsötétült. Utolsó értelmes gondolatom az volt, hogy remélem, a jó meleg gumiszobámban ébredek.

2004.01.29