A
kötél
Ott kezdeném történetem, ahol mások szerint
befejeződött. Nem egy nagy történet, ha jobban bele gondolunk, és legalábbis az
ismert részére egyáltalán nem vagyok büszke. A vicc az, hogy én valójában nem
is akartam megtenni, amire Ő kényszerített, de a történelem ilyen nagy
távolságokban már teljesen átírja önmagát, és én tehetetlen vagyok ez ellen.
Na szóval, ott lógok a kötélen, várom a halált, és
érzem, amint a hurok megszorul torkomon, és nem jut több levegő a tüdőmbe. OK,
gondoltam, hát itt az időm. Talán majd Ő megbocsát… Ujjaim elgyengülnek, s
kihull kezemből az a bizonyos 30 ezüstpénz…
Aztán megjelent Ő. No nem Ő, hanem egy másik Ő, egy
ismeretlen férfi. A nap már lement, igazság szerint mostanra már meg kellett
volna halnom. Ám ekkor fölfogom, hogy még mindig lélegzem. Ott ülök a fa
tövében, melynek ágaira magam vetettem fel a kötelet, s melyre magam
akasztottam fel magam. Mondhatnám, hogy elkeseredésem határtalan volt, amiért
nem sikerült végeznem magammal, de ez nem lenne teljesen igaz. Az az igazság,
hogy valójában megkönnyebbültem, amiért még élek, s egész bensőmet elöntötte a
hála. Úgy hittem, hogy Isten megbocsátott, amiért elárultam a fiát, és
elengedett, hogy jóvátehessem a bűnöm. Akkor és ott megfogadtam, mindenfelé az
ő nevét fogom hirdetni.
Aztán felfogtam, hogy az ismeretlen férfi hozzám
beszél.
- Tudod fiam, már régóta figyellek, és azt kell
mondanom, bűn lett volna eldobnod magadtól az életet, ha egyszer ilyen adomány
birtokában vagy!
Nem igazán értettem, hogy miről beszél, de
lelkemet ekkor még megtöltötte a hála. A hála Isten jósága felé, amiért ezt az
ismeretlent választotta eszközéül, hogy kinyilvánítsa mennyei akaratát,
miszerint nekem még élnem kell! A „mennyei küldött” eközben tovább beszélt, és
kezdtem rosszul érezni magam.
- Adományod az öreg bábjátékostól igen kivételes, de
valószínűleg senki nem használta föl még ilyen leleményesen! Hogy egy csókkal
áruld el az Öreg fiát… Bravó! Így hát úgy döntöttem, megadom neked a
lehetőséget, hogy képességeidet a tökélyre fejleszd! És most Te kapsz egy
csókot Tőlem!
Ennél a szónál a férfi közelebb hajolt, s már túl
későn vettem észre a természetellenesen megnyúlt szemfogakat… A férfi - a
nemzőm - a nyakamhoz hajolt, és belém harapott. Védekezni akartam, de nem
voltam rá képes. Éreztem, amint vérem egyre apad testemben, ahogy a vérszívó
hatalmas kortyokban nyeli ki belőlem, s közben olyan érzés vett rajtam erőt,
mit szavakban kifejezni már képtelen vagyok. A buja kéjelgés a fehérnépekkel a
szalma közt… semmi nem volt ahhoz képest.
…Mikor magamhoz tértem már nem voltam sem élő, sem
holt. Vértestvérré, azaz vámpírrá lettem. És mindegy milyen jól mennek a
dolgaim mostanában, vagy épp milyen rosszul; egy dolog nem változott, és soha
nem is fog változni. Mélységesen, megváltoztathatatlanul, elképzelhetetlenül
gyűlölöm az Istent! Nem engedte, hogy megtérjek hozzá a Túlvilágra, ehelyett
örök kárhozat lett az osztályrészem, itt a Földön. Ám legyen, te vén
szarkeverő! Új esküt tettem, mégpedig, hogy én leszek a legnagyobb cselszövő,
és rászedő!
…Hát igen. Látod, túléltem a halálodat követő első
2000 évet! Ahol csak tudom, rombolom műved, és biztos lehetsz benne, te odafönt
trónoló hazug, hogy mielőtt beköszöntene a Gyehenna, elérem, hogy papjaidon
kívül senki ne higgyen benned, s még ők is kételkedni fognak! És tudod, akkor
mi lesz? Meg fogsz halni! Hívők nélkül nem élhetsz! Te kitiltottál a
Túlvilágból, én pedig kitiltalak a Földről! Végül úgyis győzedelmeskedek
feletted!
Én, Júdás!
2008.10.06.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése