Lycanthrop

Megjelent Az Új Galaxis 3. számában, 2004.-ben. 

Newolfman. A közellenség. Én, és Én. A különbség csak látszat. Már ha élsz addig, hogy legyen esélyed összehasonlítani. Éjjel egyik. Nappal másik. A Hold nem számít. Csak legenda. A kiontott vér szaga… Ez van az orromban. Ha érzem, azért. Ha vágyom, azért. Rég óta menekülök. El sem hinnék, ha mondanám. A magamfajta nem odakintre termett… Csak gondolják el! A végtelen világűr!...

   …Az engem üldöző vadászgépek elől csak az utolsó pillanatban tudtam egy féregjáratba menekülni. Szoros volt, több okból kifolyólag is. Egyrészt, többen voltak. Másrészt… nos igen. A hajómat jó előre beprogramoztam. A bolygók gravitációs környékét elhagyva már nem vagyok, nem lehetek a magam ura. Ezt tudom. Ezért még felszállás előtt megadom a számítógépnek a célkoordinátákat, aztán robotpilótára kapcsolom. Ezúttal azonban a felszállás után nem sokkal tűz alá vettek. Parancs módosítva. Manuális vezérlés. Hurrá!

   Mint valami ókori videojáték. A saját testem. Kívülről. Óriási erőfeszítéseket kellett tennem, hogy irányítani tudjam magam, és így az űrhajóm. Az utolsó, amire emlékszem, az a klaviatúra fölött eltorzult körmöket növesztő kézfejem…

   Számkivetett vagyok. Ez volt az első gondolatom, mikor ismét ura voltam saját testemnek, ösztöneimnek. Hol vagyok? Ez volt a második. Épp spirális leszállópályán voltam egy bolygó körül. Amennyire meg tudtam ítélni, az egész planétát egyetlen épület uralta. Hirtelen világosság gyúlt. Hát persze! A Közkönyvtár! Ha szerencsém van, itt minde3n kérdésemre választ kapok! Ha nincs… Ajkkor továbbra is marad a folyamatos üldöztetés.

   Eközben a fedélzeti számítógép és az automatizált űrkikötő lerendezte egymás közt a dolgokat, és hamarosan landoltunk. Egy-két másodpercnyi információ csere után az is kiderült, miből szenved hiányt a hajó, s a szükséges készletek, üzemanyag már úton is volt. A Könyvtár központi agya meglehetősen fejlett önállósággal rendelkezhetett…

   Mire kiléptem a zsilipen, karbantartó robotok serege dolgozott a hajótesten. Bíztam benne, hogy a sérüléseket meteoritok okozta, apró lyukaknak tudják be, és nem tesznek jelentést a Rendnél…

   Tanácstalanul fordultam körbe. Egyrészt még soha nem jártam könyvtárban. Hát még ekkorában. Másrészt nem láttam egyetlen könyvet sem. És harmadrészt… nem láttam az eget. Fogalmam sem volt, hány óra lehet a bolygónak ezen a pontján jelenleg. Hogy mennyi időm van még…

   Ám épp ezért nem téblábolhattam túl sokáig a dokkban; mihamarabb munkához kellett látnom. Határozott léptekkel indultam az ajtó felé. A karbantartó „személyzet” automatikusan kikerült. Az ajtó nem nyílt ki automatikusan. Ez majdhogynem meglepett. Szemmel láthatóan nem zsiliprendszerű volt. És nem fotocellás. Valószínűleg így hangulatosabb az átlagember számára a Közkönyvtár, főleg, ha odabent is minden ilyen ódivatú hangulatú, ám én sem átlagember nem vagyok, se túl nyitott a mesterséges hangulatokra… Megragadtam a kilincset, és beléptem.

   Az a hihetetlen érzés kerített hatalmába, hogy míg valójában csak egyet léptem, a testem iszonyatos sebességgel zuhan feneketlen szakadékba! A döbbenetes élmény nyomot hagyhatott arcomon is, ám az ajtón túli világba történő megérkezésem pillanatában kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy vajon milyen benyomást nyújthatok.

   Nem bírtam elfojtani egy rémült kiáltást az elém táruló látvány hatására. Pedig hát, ha csak szerény személyem gyakorlati mivoltára gondolok, mondhatjuk, hogy ez szégyen. Majdnem hátráltam egy lépést, ám még idejében eszembe jutott, hogy talán ez most nem a legmegfelelőbb pillanat a hanyattzuhanás élményének illuzórikus tesztelésére. Újra RÁ néztem. Bárcsak mondhatnám, hogy a szemébe… Ám ez még egy hétköznapi ember esetében sem lehetséges igazán, hiszen az ember, milyenségéből fakadóan, két szemmel van megáldva.

   Itt jegyezném meg, hogy láttam én már sokmindent. Sok bolygót, és nem kevesebb értelmes fajt is. Tehát az előttem álló teremtmény nem azért volt különös, mert nem tűnt embernek. Épp ellenkezőleg, szemmel látható emberszerűsége volt a legkülönösebb!

   Két feje volt. Egy test, két kar, két láb, ám két külön nyak, és azon két fej. Hihetetlen. Ami azt illeti, nem tűnt már mai gyereknek; fokozatosan őszülő szakálla, és ráncos keze legalábbis erről árulkodott. Ruházata is kissé kopottasnak tűnt, ám tekintete (istenem, tekintetei!) felettébb tiszta elméről, és némi jólszituált humorérzékről árulkodott. Szemmel láthatóan jól szórakozott.

-Üdvözlöm a közkönyvtárban! Remélem, segíthetek az önt érdeklő könyvek, információk fellelésében! Ha érkezését előre jelezte volna, máris előrébb lehetne a kutatásban. A nevem Frenk-Bob.

   Kísérteties volt, ahogy az egyik feje által megkezdett mondatot a másik fejezte be, kis átfedésekkel. Mintha egy üres, nagy méretű szobában beszélgettünk volna, extrém akusztikus viszonyok között!

-…Newelfman. Andree Newelfman. Ti… Tisztelettel.

   Az öreg egyik feje behunyta a szemét, és rosszalló arckifejezést vágott, míg a másik barátságosan elmosolyodott.

-Látom, most jár nálunk először. Hogy túl legyünk a kezdeti nehézségeken, ember vagyok. De nem a földön születtem, hanem egy orvosilag némileg elmaradottabb planétán, a neve nem fontos. Sziámi ikrek… vagyok. Egy test, két öntudat. Idáig érthető?

   Zavartan bólintottam, s már mondtam volna, hogy erre igazán semmi szükség, meg hogy ennél sokkal fontosabb kérdésekkel kell foglalkoznom, ám ő folytatta monológját, továbbra is a maga kísérteties módján.

-Tehát, mint már említettem, ezen a kissé fejletlen bolygón nem tudtak mit kezdeni egy ennyire kivételes ikerpárral, így egyben maradtam. Nem csak a testünk közös, de gyakorlatilag a gerincvelőnk nagy része is, így a két agy folyamatos kapcsolatban van egymással, ezért beszélek egyszerre mind a két számmal. Ha kérdése van hozzám, intézze csak nyugodtan Hozzám, egyes szám második személyben. Hiszen igazából egy személy vagyok… Még a fizetésemet is egy főként kapom. Tehát miben segíthetek?

   Köpni-nyelni nem tudtam, de a legfontosabb kérdést fel kellett tennem. Muszáj volt.

-…Ööö Frenk-Bob. Ugye jól mondom a neve… a neved. Hol tudnék kinézni a bolygó felszínére? És pontosan hány óra van még a naplementéig?

   A kétfejű könyvtáros okozta sokk miatt ugyanis csak ekkorra tűnt fel, hogy az… irodában, vagy miben, nincs egyetlen ablak sem, csak négy, teljesen egyforma, ősrégit archaizáló ajtó! Az egyéb berendezések terén sem volt túlságosan eleresztve a Hivatalnok úr; egy ülőgarnitúra egy kisasztallal, meg egy méretes íróasztal, monitorok billentyűzettel, és egy karosszék az asztal mögött. Ennyi.

-Sajnos nem szolgálhatok kedvező információval, legalábbis ami az első két kérdését illeti, mr. Newelfman. A bolygófelszín, mint olyan, a könyvtár területéről nem elérhető. Aki idejön, az akkor látja a felszínt utoljára, mikor leereszkedik az űrkikötő dokkjába. És csak felszálláskor láthatja újra. Bár meg kell mondanom, hogy ennél különösebb kérdéssel már régen fordultak hozzám… A másik kérdése pedig… Hogy mennyi idő van még naplementéig? Egyrészt pontosan nem tudnám megmondani, mivel a könyvtári idő teljességgel független a bolygó saját tengelyén történő forgástól, másrészt az egyedi technológia miatt, aminek segítségével egyáltalán működhet egy ilyen monumentális intézmény, sosem biztos, hogy itt ugyanannyi az idő, mint az ajtó mögött, mondjuk három lépéssel. Gondolom ön is hallott már a Közkönyvtár tértorzító technológiájáról…

   Pánikba estem. Ha jól értettem, akkor ez a tértorzítás máris elrepített a bolygó egy egészen más pontjára, amikor beléptem azon az átokverte ajtón! Tehát akár az is lehet, hogy mindössze perceim vannak az éjszakáig! Megpróbáltam lehiggadni. Ugyanennyi erővel az is lehet, hogy itt most hajnalodik.

   A kétfejű könyvtáros, érdeklődő, majdhogynem gyanakvó pillantást vetett rám. Ám még mielőtt hangot adott volna érdeklődésének, erőt vettem magamon.

-Frenk-Bob. Azt hiszem, szükségem lenne a segítségére. –És elmosolyodtam. Azt hiszem, meglehetősen hitelesen adtam a zaklatott lelkivilágú, de alapjában véve jó kedélyű turistát. Legalábbis az egyik fején megjelenő egykedvű mosoly gond nélkül váltotta fel az érdeklődést.

-És konkrétan miben állhatok szolgálatára? Gondolom, nem egy kávéra van szüksége… hehe.

-Tudja…  kutatásokat végzek a földi mitológia tárgykörében, egy tudományos disszertáció keretein belül… Egészen pontosan különböző mítikus lények legendáinak változása az utóbbi 4-5000 évben… Gondolom ez így eléggé tág időtartalom ahhoz, hogy egy könyvel ne ússzam meg, igaz?

-Háát.. –vakargatta meg Frenk-Bob jobb kézzel a ball fejének jobb fültövét-… Valóban bonyolult a dolog. De, gondolom, nem lesz lehetetlen. Ilyesmire gondol, mint mondjuk a vámpírok?

-Iiiigen… mondjuk.

   A könyvtáros kimért mozdulattal megfordult, és az íróasztala elé lépett.

-Nem tudom, szüksége lesz-e egy olvasóteremre, vagy esetleg a hajóján óhajt olvasgatni, mindenesetre, ha több könyvről lesz szó, javaslom az olvasótermet, már csak a könnyebb hozzáférés végett… És megközelítőleg mennyi időt óhajt a Közkönyvtárban tartózkodni?

   Bele gondoltam, hogy vajon mit szólna a kétfejű, ha közölném vele, mindössze annyi időm van, amíg lemegy a nap-mármint ott, ahol az a bizonyos olvasóterem található; de aztán gyorsan elvetettem az ötletet.

-Csak egy-két napról lehet szó, aztán már egyéb kötelezettségeim szólítanak… sajnos. Pedig szívesen maradnék tovább; egy ilyen helyen rengeteg legendát felkutathatnék, már ahogy elképzelem…

-Igen… nos. Hát akkor lássuk a… medvét.

  Gondolom látta, csak épp tudomást sem vett furcsálkodó tekintetemről, a különös kifejezést illetően; aztán leült a székébe.

-Tehát Föld… Kirajzás előtt… Valahogy mégis pontosítani kellene a keresést, mert így még mindig rengeteg könyvet kellene átolvasnia.

-Hát legyen, mondjuk Európa… XIIIV. Századtól… Alakváltók. Lycanthropus.

-Hmm… Farkasemberek? Érdekes választás egy disszertációhoz…

   Viccesen-sokat sejtetően hümmögtem, és úgy tűnt, ezzel sikerült végleg elaltatnom kíváncsiságát. Aztán hirtelen megéreztem. A vér szaga! A szívdobogásával egy ütemben lüktető erecske… mind két nyakán. Az extrém gondolat némileg kijózanított. Sikerült újra elterelnem a gondolataimat a … húsról. Istenek! Ezek szerint csak percek voltak a naplementéig! És már itt is van!

   Hirtelen mentő ötletem támadt. Csak egyszerűen el kell tűnnöm a bolygó ezen fertályáról! Hadarva kértem meg Frenk-Bobot, ajánljon valamit kezdésként, Ö rövid hümmögés után mondott egy címet. Kapásból elfogadtam, majd miután beprogramozta azt a különös kartotékozót, elindultam az egyik ajtó felé.

-Úgy látom, nagyon sürgős a dolog, mr. Newolfman. Még pár szót azért csak mondanék, mielőtt így belevetné magát az… olvasásba. A tértorzító elektronika pontosan ahhoz a polchoz fogja szállítani, ahol a kívánt mű fellelhető. Ettől a ponttól csak akkor távolodjon el 15 méternél messzebb, ha vissza akar kerülni ide. Ha sikerült választania, akkor az „Olvasóterembe!” szó fennhangon történő kimondása után, három lépéssel már ott is találja magát. Ha a „Kartotékozóba!” kifejezést mondja ki fennhangon, úgy három lépéssel itt lehet. Ugyanígy juthat az „Űrkikötőbe!”, és az „Erdőbe!” is.

   Felkaptam a fejem. Erdőbe?! Éreztem, amint a karmaim növekedése véres árkokat hasít tenyerembe. Mégis megkérdeztem.

-Milyen… erdő?

-No, nem kell igazán komolyan venni a dolgot, nem egy igazi erdő. Bár méretét tekintve vetekedhet az egykori amazonasi esőerdőkkel, ám egy fontos dologban eltérnek egymástól. Ezek a fák nem a felszínen vannak. A telep mélyen a föld alatt foglal helyet, egy gigantikus barlangban. Egy igen eredetinek mondható megoldás a közkönyvtár levegőellátásának ügyében… De van, aki olvasgatás közben szeret az erdőben téblábolni.

   Utolsó szavaival már mit sem törődve vetettem magam az ajtó felé. Ám hangos kiáltása ismét megállított. Ruhámat egyre szorosabbnak éreztem, és szinte HALLOTTAM, ahogy a szőrszálak növekedésnek indulnak, szerte a testemen.

-Ne… Nem az az ajtó… Uram, jól érzi magát?

-Mmm… melyik?... –Hangom már csak morgásra emlékeztető akusztikus szentségtörés. Ám megérti. Szerencsére. Az Ő szerencséjére. Vér! Ölj! Éhség! Csillapítsd! Vágy! ÖLJ!!

   …Egy elképzelhetetlenül hatalmas könyvtár piramidális könyvespolcai között állok. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Vajon Kétfej… Él még? Vagy már… hogy úgy mondjam, elfogyasztódott?... Nem, valószínűleg nem öltem meg, hiszen akkor most nem lennék itt, a könyvek között. Bár ki tudja?

   Bizonytalan lépések. Nem számolom őket, pedig a kétfejű fickó szavai alapján nem ártana. Pár másodperc alatt megtalálom a keresett művet.

   …Nem igazán tudtam, mit is akarok. Vajon mit segíthet az rajtam, ha megismerek néhány ósdi vérfarkas-legendát? Szabadulni úgysem fogok. Soha. Vérem hajt. Hogy mások vérét ontsam… Mit akarok itt? Hiszen az én bajomra nincs orvosság! Amíg az éjszaka más emberek között talál, ölni fogok. És a legutolsó vadászatomon én leszek a zsákmány.

   Levettem a könyvespolcról még néhány kötetet, majd kimondtam a „varázsszót”. Az olvasóterembe. Aztán léptem hármat. Csak remélhettem, hogy a megérkezési ponton is nappal van „odakint”…

   …Egy ajtó előtt találtam magam. Egy ugyanolyan gyomorkavaró élmény volt mögöttem, mint ami a kartotékozóhoz vezetett, és egy ugyanolyan ajtó előtt álltam, mint amilyeneket eddig láttam ezen a fura bolygón. Beléptem. Semmi különleges látvány nem tárult elém. Egy kisebb fajta terem, öt asztal körben, s a székek úgy volta az asztalok mellé elhelyezve, hogy az esetleges olvasók mindegyike arccal a kör közepe felé nézzen. Közelebb lépve vettem észre, hogy az asztalok mindegyikében egy-egy klaviatúra volt belesüllyesztve, feltehetően a központi kartotékozóhoz kapcsolva. Kis gondolkozás után az egyik billentyűzet elé ültem. Ezzel egy időben egy apró monitor emelkedett ki hangtalanul az asztallapból. Mielőtt még a billentyűzethez érhettem volna, egy ismeretlen rendszerű intéző program kezdett futni a gépen, minden valószínűség szerint a Kartotékozó; majd az egész eltűnt a képernyőről, hogy átadja a helyét egyetlen villogó mondatnak. Egy kérdés.

-MIBEN ÁLLHATOK SZOLGÁLATÁRA, ANDREE NEWOLFMAN?

   Elkomorultam. Bemutatkoztam volna? Elkövettem volna egy ekkora ballépést, miután négy rendszerben köröznek, és legutóbb is csak a véletlenen múlt, hogy nem kaptak el? Mikor az információ gyorsabban képes a galaxis egyik végéből a másikba utazni, mint a gondolat? Igen. Assz’em bemutatkoztam a könyvtárosnak. Juppijé! Mit lehet itt még elkúrni?! Lássuk!

-KERESÉS. –pötyögtem be a gépbe.

-FAJ?

-EMBER. FÖLD.

-TÉMA?

-MÍTOSZOK. FARKASEMBEREK.

   Az előbb látott intézőprogram ismét megelevenedett, és több száz címet dobott ki megoldásként! Nem is gondoltam volna, hogy ennyi minden született az évszázadok alatt ebben a témában! Szemezgetni kezdtem. És akkor megtaláltam! Valami Chynewa írta, még a K.e. XIIIV. Században, ha jól értettem, ógörögül, és egy bizonyos Ipse Externus fordította angolra a huszadik század végén. Egy újkori átiratát, pedig maga Wahro Frot fémjelezte! Ez a könyv már most felkeltette az érdeklődésemet! A címe pedig valóságos megváltásként ért: „A Lycanthropia tündöklése, és bukása. Középkori gyógymódok.” Ez hihetetlen! De most hogy jutok ehhez a könyvhöz? Körülnéztem. Kitörő lelkesedéssel fogadtam, hogy valaki annakidején gondolt a magamfajta látogatókra is, és kifüggesztett a falra egy olyan használati utasítást, amit még egy négy éves, fejlődésben visszamaradt, debil kiskölyök is megértett volna. Az más kérdés persze, hogy egy olyan, minek jön ide?...

   OK. Az utasításokat követve az ajtóhoz léptem, majd fennhangon kimondtam a szerzőt, és a címet. Aztán kinyitottam az ajtót, és kiléptem.

   …Mintha az összes belső szervedet kilométerekkel korábban elhagytad volna. Király! Újra a könyvespolcok átláthatatlan labirintusában találtam magam. Rögtön meg lett a keresett kötet. Ám nem igazán kötött le. Éhség! Vérszag! Ölj! Ajaj, baj van…

   Valami mozdul mögöttem. Táplálék! Remélem, nem egy másik látogató, vagy a kétfejű… Vadássz! Cserkéssz! Támadj! Ölj!

   A polc túloldalán. Mozog. ÉL, tehát táplálék. Élő szaga van! Ugrok. Ruhám teljesen lefoszlik átalakult testemről. Már csak egy vad vagyok, csipetnyi öntudattal. Az összetört polc darabjai sugárirányban szóródnak szét körülöttem, ahogy átrobbanok rajta.

   Megtorpannék. Döbbennék. Menekülnék. De nem teszem. Nem vagyok elég gyors. A lény, amire épp rávetem magam, rám várt. Tudom. Érzem. Most én lettem táplálék. Ez hát a vég?... Alaktalan, amorf. Bármi, ami ehhez hasonló, annak mélyen a földi óceánok fenekén kellene lennie, és ott is csak a mítoszokban. Nincs szája. De már benne vagyok. Aztán nekicsapódok valami keménynek, és zuhanok. Fák. Zöld. És az ott, ami olyan sebesen távolodik? Az az eszméletem.

   Meztelenül tértem magamhoz, fák között. Elsőre fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Aztán beugrott. Valami plazma, vagy inkább medúzaszerű szörnyeteg kapott el… vagy mi. Aztán átszakítottam egy falat, és az erdőbe… zuhantam. Felnéztem. A fák lombkoronáján keresztül épp megpillantottam azt a rést a sziklafalon, ahonnan kizuhantam.

   Úgy megközelítőleg 50 méteres magasságból.

   Körülnéztem. Úgy tűnt, a fény ismeretlen forrásból sugárzik. Ez aztán a rejtett fényforrás! Mintha maga a levegő termelné a világító részecskéket!

   Megpróbáltam kitalálni, mi történt. Az biztos, hogy bár a keresett könyvet megtaláltam, de máris elkezdtem átalakulni, tehát azon a ponton éjszakának kellett lennie. OK. Aztán ott volt az a lény… ami minden valószínűség szerint mindössze egy tuti hologram volt, különben… de várjunk csak, hiszen éreztem a SZAGÁT! Akkor hogy lehet, hogy átzuhantam rajta? Ráadásul még egy kibaszott lyukat is sikerült ütnöm a falon, amin keresztül ide zuhantam… Tehát az erdő közel volt a keresett könyvhöz. Nagyszerű! De úgytűnik, nagyon beverhettem a fejem a zuhanásban, mert átaludtam az egész éjszakát… tekintve, hogy megint ember vagyok. Meg kell keresnem a könyvet!

   Magam körül nem találtam. Egy jó félórás keresés után rájöttem, hogy valószínűleg ott esett ki a kezemből, ahol elkezdtem átalakulni. Nosza, gyerünk vissza! Kimondtam a könyv címét, majd léptem hármat. Aztán másik hármat. Semmi! Újra próbálkoztam; ugyanaz! Aztán a „Kartotékozóba!” varázsszóval próbálkoztam. Csak az avart tapostam tömörebbre. Ez nem lehet! Hogy-hogy nem működik ez a francos tértorzítás?!

   Semmi baj, semmi baj. Próbáltam nyugtatgatni magam. Nyilván az erdő közepére3 senki nem szokott besétálni, csak mondjuk az ajtó környékén. Ott nyilván padok is vannak, meg kibaszott asztalkák is… Ha meg valaki 15 méternél messzebbre akar sétálni, automatikusan a kartotékozóban találja magát! Óriási! Itt vagyok egy kurvára eldugott dzsungel közepén!

   Óvatosan felkapaszkodtam egy nagyobb fára, megpróbálva eldönteni, merre lehet a kijárat. Nem láttam az erdő végét. Semerre. Óriási! Király! Felnéztem. 15-20 méter. Semmiség. Farkasemberformámban lazán felugrom a lyukig. Csak megvárom, míg a felszínen éjszaka lesz, aztán felugrok. Csupán néhány óra kérdése. Mi az nekem…!

   DE az éjszaka nem jött. A fény folyamatos maradt, de nem is számítottam másra. Ám ahogy az idő telt, éreztem, valaminek már történnie kellett volna! Már át kellett volna alakulnom! ENNYIRE nem veszíthettem el az időérzékemet!

   Megéheztem. Ám még mielőtt örömmel fogadhattam volna újbóli átalakulásomat, gyomrom megkordult. Éhségem teljesen normális. Egyszeriben felfogtam, hogy már napok óta nem ettem. Az előző bolygóról történő menekülésem óta…

   Kész. Megértettem. Az a Valami tette. Hogy hogyan, azt nem értettem, de talán ez nem is számít. A lényeg, hogy valamilyen módon kiölte belőlem a vérferkast, felzabálta, aztán kiöklendezte, ami maradt belőle. Engem. És talán… A testem ugyanolyan lassan alakult vissza emberré, mint normális esetben, így üthettem át a falat, és így éltem túl az 50 méteres zuhanást…

   Nincs mit tenni, meg kell keresnem egy ajtót, amin keresztül kijuthatok ebből az átkozott dzsungelből. Ha szerencsém van, néhány nap alatt sikerülhet…

   …Nem volt szerencsém. Kb. másfél évig bolyongtam az Erdőben, néha az ágak vájtak véres csíkokat bőrömbe, néha én zabáltam őket. Talpam megkérgesedett, érzéketlenné vált. Arcom teljességgel eltűnt a szőrtengerben, hogy néha ébredés után azt hittem, ismét farkas vagyok. De végül sikerült. A sziklafalba vágott faajtó előtt álltam. Beléptem az ajtón: majd sírva fakadtam az ismerős könyvespolcok láttán. Futásnak indultam, magamban számolva a lépteket. 5… 10… 13… 14… 15… 20… 30… Megálltam. Talán rosszul emlékszek? Dühöm adott új erőt az üvöltéshez.

-A KARTOTÉKOZÓBA!!! –három lépés, semmi. –Olvasóterembe… Űrkikötőbe…

   Térdre rogytam. Vajon miért feledkezett meg rólam a világ?... Miért felejtett el a Kartotékozó rendszer? Talán… mikor átestem a falon, hirtelen olyan helyen bukkantam fel, ahová számítógép nem lát… Ebből ő csak annyit érzékelt, hogy hirtelen eltűntem, és az intelligens szoftver egyszerűen törölt a rendszerből, mint műszaki hibát?

   ÉS AZ ŰRHAJÓM???!!!

   Sóhajtottam. Vajon merre van az Űrkikötő?...

2003.12.14.