Ez a novella az Orkok és Coltok pályázatra íródott. Megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/8 számában.
1.
A napfény kellemes-langyos ragyogással szűrődött át a fiatal
nyárfaliget aranyló levelei között, mintegy cirógatva a selymes fűszálakat, és
a fehérlő fatörzseket. Lágy szellő kelt táncra a hosszú fűszálakkal, rávéve
őket, hogy tenger habjaként hullámozzanak, keresztül a ligeten… Idilli is
lehetett volna.
Ha nem lett volna csend. Nem az a kellemes, suttogó csend,
ahol azért hallhatóak a rovarok neszezései, a madarak éneke s röpte, vagy akár
egy nagyobb termetű lény lélegzése, nem. Ez a csend minden volt, csak idillikus
nem.
Ez a csend a vihar előtti csend volt. Nem neszeztek a
bogarak, nem zajongtak a madarak, néma csend ereszkedett a tájra. S mintha
megérezte volna, még a szél is alább hagyott, megpróbálva lábujjhegyen járni…
csak a napfény nem zavartatta magát.
Puha bőrmokaszinba bújtatott lábfej lépett egyet előre. Hang
nem hallatszott, de még a fűszálak fájdalmas sercenése sem; ami nem is meglepő,
a hosszú, selymes szálak valósággal kitértek a puha léptek elől. Az elf semmi
nyomot nem hagyott.
Ahogy ősei sem, már évezredek óta. A könnyűléptű nép, ahogy
mindig is nevezték őket… ám ez a fajta nyomtalanul járás már nem az, mi régen
volt. Régen ez egy képesség volt, egy adomány. Egyfajta faji adottság, ha
szabad így fogalmazni… ám mára ezek a megkülönböztető sajátosságok mind
eltűntek. Oda az infravörös tartomány érzékelésének képessége, oda a hosszú
élet, oda a természetfelettien éles érzékelés képessége… és oda a nyomtalanul
járás. Mindaz, mi ma megkülönbözteti ezt az elfet a többi intelligens lénytől
(és ami azt illeti, a legtöbb elftől is), kizárólag gyakorlással, és
kitartással elért specialitás.
Az elf beleszagolt a levegőbe. Bár népe már korántsem olyan
hatalmas, mint rég, azért még kellően elszigetelődő ahhoz, hogy ne nézze jó
szemmel az idegeneket. Főleg, ha törvénytelen módon, loppal akarnak átjönni a
határon.
Régen a határvadászok voltak az elf társadalom
számkivetettjei. Hiszen a birodalom határain kellett járőrözniük, hol a legtöbb
káros külső hatás érhette őket… Ám most ők a birodalom első és utolsó
védelmezői, kik nélkül a külső hatalmak gond nélkül leigázhatnák népüket.
Egy ág reccsent. Az elf felkapta fejét, s tekintetét a hang
forrása felé fordította. Durva, katonai bakancs, nemtörődöm léptek, fegyverolaj
szaga, torokhangú, ismeretlen nyelvű szavak… és orkbűz.
Orkok!
Minden népnek megvan a maga elmélete arról, hogy ki a
felelős, és miért is tűnt el a mágia Cerryton világáról. Van, aki szerint a
világ túl gonosszá vált. Van, aki úgy véli, csak egyfajta mágia-apályról van
szó, és hamarosan visszatér. Az elfek úgy vélik, egy velejéig romlott, őrült
faj így akarja megnövelni hatalmát a kontinensen, tekintve, hogy az ő mágikus
hagyományaik a legkezdetlegesebbek… és ez a faj nem más, mint az orkok bűzhödt
népe!
Az elf előkészítette fegyverét, majd könnyed szökelléssel a
hang irányába indult.
2.
Utálta. A napfény kegyetlenül a szemébe vágott, a
virágportól tüsszentenie kellett, a fű meg… mindenáron meg akarta nehezíteni a
következő lépést. Meg a következőt, meg az azután következőt… És minden olyan zöld!
Legszívesebben gondolkozás nélkül visszafordult volna, és hagyta volna az egész
„keress egy elfet, és hozd elém a fejét” dolgot, ám a törzsfőnök határozott
utasítását nem lehet semmibe venni…
De az utálatot senki nem vehette el tőle.
Érezte, már az Őrült Hegyesfülűek területén jár. Mindent
áthatott a dölyfös önbizalom, és a rosszindulatú felsőbbrendűség-tudat…
Tudta, hogy küldetésének van értelme. A farkasszellem
gyermekei tudták, hogy az elfek voltak azok, kik megszerezték maguknak az összes
mágiát. És azt is tudta, hogy a sámán vette rá a törzsfőnököt, hogy szerezzen
neki egy elf fejet, hisz abból vissza tudna nyerni egy kis mágikus erőt
magának, és talán valahogy visszacsinálhatná ezt az egészet… Bár azt nem tudta,
hogy tulajdonképp mi is a mágia, hisz születése előtt eltűnt a világból… Talán
valami finom, és ehető, és laktató… de azt tudta, hogy a hegyesfülűeknek köze
van az eltűnéséhez.
Ettől függetlenül, nem kellett szeretnie a küldetést. Ettől
függetlenül utálta az egészet.
Bezzeg a testvérei a közeli falvak ellen mehettek portyára…
úgy érezte, a Farkasszellem pikkel rá.
Figyelmetlenül rálépett egy ügyesen megbújó, száraz ágra, s
káromkodva állt meg. Még ez is! Amilyen szerencséje van, tuti meghallotta
valami rózsaszín popóarcú, és jól kilyuggatja a bundáját… annak pedig nem csak
a törzsfőnök meg a sámán nem örülne, de ő maga se!
Mindkét kezét az övére helyezte, hogy ha szükség van rá,
villámgyorsan előránthassa fegyvereit. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapott
egy súlyosabb kődarabot, és jó messzire hajította a susnyásba.
3.
A határvadász egyre közelebbről érezte az ork szagát.
Érezte, ez most nem egy egyszerű határátlépés, nem egy kóbor ork tévedt át. Ez
az ork határozott céllal jött, és… egyedül volt? Mikor történt utoljára olyan,
hogy egy magányos ork betévedt a birodalomba? Amennyire képes volt emlékezni,
ilyen eddig egyszer sem történt.
De nem is számít. Az ork hamarosan elpusztul, teteme pedig
tovább táplálja a selymes füvet, és a fehér kérgű nyárfákat… Megengedett
magának egy félmosolyt, ahogy megpillantott valamit. Talán az ork terepszínűnek
szánt kezeslábasának egy tenyérnyi foltját? A lombok túlságosan sokat takartak,
ha pontos lövést akar leadni, közelebb kell lopakodnia…
Igen, semmi kétség, ez egy ork. Még mindig nem látszik
teljesen, és a tiszta fejlövéshez nem árt, ha mozdulatlan a célpont… de bánja
kánya. Legfeljebb lassan, szenvedve múlik ki.
Ebben a pillanatban megzörrent valami a háta mögött! Ez meg
hogy lehet? Ketten lettek volna? Vagy valahogy mögé lopakodott? Nem, az nem
lehet, ekkorát nem hibázhatott… Pár szívdobbanásnyi időre megremegett a
bizonytalanságtól, majd döntött, és lőtt. A másik golyó majd jó lesz a háta
mögötti támadónak…
4.
Puskalövés dörrenése zavarta fel a ligetet, valami az arcába
csapott, ő előrántotta pisztolyait, és vadul tüzelni kezdett a torkolattűz
felé. A golyók szétszaggatták a leveleket és a csendet, madarak röppentek fel,
pillanatra elsötétítve a gonosz napsugarakat, vad örömmé változtatva a kellemes
megelégedést, amit a pisztolyok folyamatos dörrenései okoztak. Még néhányat kattantak
a fegyverek, ahogy üres tárral is tüzelni próbált, aztán újra csend lett. Alig
érezte az arcán csúfoskodó sebhelyet, ahogy lassan közelebb lépett, és
újratárazta pisztolyait. A sebhely cool! Bejön a csajoknak…Tudta, hogy
eltrafálta az elfet, talán többször is, hiszen vércseppek tarkították a zöldet,
de azért biztosra kell menni.
A pisztolyokat maga előtt tartva lépett a bozót mögé.
Az elf haldoklott, semmi kétség. Puha bőrzekéjén több helyen
is átütött a vér, szája sarkából is csordogált… ám a szemei nem voltak
üvegesek. Azok a szemek gyűlölettől ragyogtak!
És az ork csak ekkor vette észre, hogy az az elf puska, a röhejes virág meg inda mintákkal, még mindig az elf karjaiban fekszik, és egyenesen rámered! Villámgyorsnak szánt mozdulattal emelte fel a fegyvereit, s csak az utolsó pillanatban jutott eszébe a sámán instrukciója: „A farkasra mondom kölyök, ne a fejét! Érted? A fejének ne legyen semmi baja, különben felesleges az egész! A lényeg az agyában van!”
És az ork csak ekkor vette észre, hogy az az elf puska, a röhejes virág meg inda mintákkal, még mindig az elf karjaiban fekszik, és egyenesen rámered! Villámgyorsnak szánt mozdulattal emelte fel a fegyvereit, s csak az utolsó pillanatban jutott eszébe a sámán instrukciója: „A farkasra mondom kölyök, ne a fejét! Érted? A fejének ne legyen semmi baja, különben felesleges az egész! A lényeg az agyában van!”
5.
Billy vígan baktatott a poros országúton. Végre elhagyhatta
azt az átkozott erdőt… mindent összevetve, jó nap volt ez! Szerzett két vagány
sebhelyet (egyiket ugyan vállba; ez nem segít a gyorstüzelésben, de a másik az
arcra került, ami nagyon menő!), és a küldetés is sikerrel zárult. Baljában a
vértől átázott zsák, mely pont alkalmasnak tűnt egy fej elszállítására, a hátán
pedig az elf virágmintás flintája… elég egyszerű darab, de kifejezetten
pontosnak tűnt, a kidolgozása miatt biztos megér pár aranyat.
„Botor népség. Azt hiszik, még sokáig élhetnek így
elzárkózva?... Hiába lőnek olyan fene pontosan, ha mindenki másnak sokkal több
lövésre van lehetősége. Egy puska sosem lehet olyan hatékony, mint egy
pisztoly. Pláne kettő. A sámán is elmehet a… ahová a sámánok mennek, ha már nem
kellenek senkinek. Még hogy mágia…
És amíg az elfek így vigyáznak az erdeikre, addig tuti nem
kezdenek bányászni… és addig tuti nem lesz elég lőszerük soha.
Így még egy magamfajta kölyök is könnyedén legyőzheti őket…
És nem kell hozzá más… csak egy kis előny. Egy kis elterelés. Csak egy kő…”
2013-08-06
Tetszett az elgondolás. Mik voltak a pályázati megkötések, irányelvek?
VálaszTörlésVoltak. Elsősorban terjedelmi, meg a téma volt adott; fantasy és western keberéke legyen. Afféle vadnyugati steampunk/fantasy. :)
VálaszTörlésErről a Malifaux világa jut eszembe. Keress majd rá. Elég elvetemült.
TörlésRákerestem. Tetszik! :)
VálaszTörlés