Légy résen

J.C. írótársammal közös horroruniverzumunk (Mythos) egyik első darabja, egyben egy többrészes novella-füzér nyitó darabja. Sajnos a harmadik rész az évek alatt elveszett, így nem teljes a sor, de a novellák egymástól függetlenül is élvezhetők. A közös pont bennük a város, Áldott Monogram.
A novella megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2007/05.számában.

...Egy időben szerettem az éjszakát. Szerettem a kihalt utcák kockakövén kopogni, s hallgatni a ködös utcavég felé egyre távolodó visszhangokat... A kutyák távoli, vad ugatását... Érdekes, hogy a közeledtemre mindig elhallgattak... Valahogy jó volt a kapcsolat köztem, és a kutyák közt. A legveszettebb harci kutyák is megjuhászodtak előttem, s barátságosan tartották fejüket simogatásra. Ebből kifolyólag soha nem láthattam ugató kutyát igazán közelről...

Egészen addig a borzalmas éjszakáig, mikor fojtogató indákkal ragadott torkon a tudatalatti memóriából táplálkozó rákos rettegés. Azóta az éjszaka csak pánikot szül, s már nem barátom a sötétség... De nem szólhatok, hisz’ képtelen vagyok szólni! De írni még tudok, ez még megmaradt nekem; s bár csak a puszta emlékezés is görcsbe rántja egész valómat, mégis le kell írnom, mert hátha valaki más ép eszét így menthetem meg... Ha nem hinnék ebben, akkor ugyan mi értelme volna egész további életemnek?...

Pedig tudnotok kell, hogy oly’ hatalmak játékszere vagyunk, hogy azt az emberi elme fölfogni nem képes, s megpróbálkozni vele egyenlő az öngyilkossággal! Amit én láttam, az talán semmi se volt a nagy egészből, és mégis, egyetlen perc alatt ronccsá lett elmém hajója a borzalmas tények háborgó tengerén!

...Majd’ minden éjjel bejártam a várost, a sok régi építésű házat csodálva, melyeket a sötétség jótékonyan szépített meg, elrejtve roskatag mivoltuk nagy részét. Az ódon levéltár... a Nagytemplom, melynek tornyán az óra szerkezetének már csak hűlt helyeként, vak szemekként meredtek szerte a lyukak... aztán ott volt a Híd.

Az a Híd, hol a borzalom megesett. Ahol egy pillanatra bepillantást nyerhettem ama istentelen gonoszság régióiba, hová soha nem kívántam bepillantani...

Akkoriban ismertem meg Catharynát, kiben részben lelki társra leltem, minthogy hozzám hasonlóan, szintén szeretett a sötétség idején a kihalt utcákon kóborolni. Ám míg ő nemesi származású felmenőkkel büszkélkedhető szülei bosszantása végett rótta az éjt, addig én, afféle botcsinálta íróként, az ihletet hajkurásztam szüntelen. Nem vevén tudomásul azt a koros bölcseletet, miszerint az igazi művésznek szenvednie kell, hogy alkotásai éljenek...

...Különös volt a leány, a maga fekete hajával, és tengerkék szemével, karcsú alkatával... zavarba hozott. Hol túlságosan mesterkéltnek tűnt, hol vadul természetesnek... kacérkodó pillantásai nemegyszer késztették heves dobogásra szívemet.

Az utcákat hol együtt jártuk, hol külön-külön. Elhagyatott házak szobáit kutattuk, vagy kertek ösvényeit jártuk... Mindig valami különlegeset hajtva, és mindig megosztva egymással tapasztalatainkat, ha netalán magányosan kóborolva botlottunk valami érdekességbe.

...Azon az éjjelen ismét találkoztunk, ám kivételesen most nekem nem volt kedvem a társaságra. Egy új ötlet készült arra, hogy tudatom feszínére törtjön, s én a viágért sem akartam megzavarni eme félautomata novella-ihlet-generálódást. Beszéltünk pár sort, majd megegyeztünk, hogy éjfél után találkozunk a Nagy hídnál, mely híd egyike volt ama kettőnek, melyek a számtalan, a várost átszelő folyón ívelő hidak közül alkalmas volt egy automobil közlekedtetésére is. E kettő közül a „Nagy” volt az avittabb, s bár a felszínét borító betonút még csak alig-alig volt megrepedezve, azért már ráfért volna egy alapos tatarozás... Persze halott kis városunkban ilyesmire senki nem gondol... lélekben mind halott, vagy legalábbis egytől-egyig a tetszhalál állapotában leledzik!

...A történet szép lassan kiforrta magát, ahogy a megbeszélt időpontban a hídhoz közeledtem. Egy szép mese, egy jobb világról, hol az emberek csodák közt, boldogan élhetik egyszerű életüket... Ez a történet már sosem fog megszületni.

...A híd túloldalán megpillantottam a leányt; szemből érkezett. Csak az ég a megmondhatója, hol járt, s mit tapasztalt... Boldognak tűnő mosollyal arcán, vidáman integetve indult felém, s én is őfelé.

Ám hirtelen megtorpantam. Fertelmes bűz csapta meg egy pillanatra az orrom; valami pokoli szag, melyre ember még nem találta ki a megfelelő jelzőt! A pokol izzadtsága csírázott e miazmában, s jeges tőrként hatolt tüdőmbe a rettegés.

Ám a szag, ahogy jött, el is tűnt, s én ott álltam, feldúlt érzékekkel, rettentő hülyén érezvén magamat, s nem tudtam, valóban éreztem-e azt az ocsmány kipárolgást?

A leány semmit nem vett észre, nyugodtan sétált felém tovább, s eme tény engem is megnyugtatott valamelyest, s meggyőztem magam, hogy csak képzelődtem.

...Már majdnem egymás mellé értünk, s a lány vidáman ecsetelte, milyen érdekes „kalandjai” voltak, mikor hirtelen, lépés közben megmerevedett, s elhallgatott. Először úgy tűnt, menten hasra esik, ám valami megakadályozta ezt. Úgy meredt a lábaira, mintha valami különösen undorító bogárra lépett volna. Mellé léptem, és értetlenül, halványan mosolyogva néztem én is a lábaira. Miniszoknya volt rajta és nyári papucs. Ám most nem ez volt, mi teljesen lekötötte figyelmemet...

...Őrjítő rettegésem a lány sikolyával egyszerre kelt. Egymástól függetlenül. Catharyna a hidat átszelő vékony repedések egyikén állt.

A repedés mélyén valami fertelmes feketeség örvénylésbe kezdett.

A lány sikítani kezdett, s én rettegve néztem, mi történik vele. Néztem, de nem értettem. Ilyesmi nem történhet meg velem!

Nem itt, nem most, nem vele, és főleg nem az én szemem láttára! Azt hiszem, akkor megbomlott kissé elmém, de ha megölnének se’ tudnám megmondani, mi volt a valóság, és mi a kitaláció az elkövetkezőkben! Talán jobb lenne azt hinni, csak kitaláltam az egészet, hogy csak elmém beteges játéka volt, mi lepergett előttem, ám vannak oly’ részletek, bizonyítékok,melyek egész egyszerűen kizárják a fantázia alkotó részvételét a látottakban.

Az a forrongó Valami, odalenn az aszfalt alatt, megragadta a lány lábát. Nem, nem nyúlt ki semmiféle kéz, vagy valami más, fogásra alkalmas végtag. Az a ...Valami egyész egyszerűen szürcsölni kezdte!

Soha nem hittem volna, hogy valaha is ilyen látványban lesz részem. Papucsa egy nyers recsenéssel széthasadt, s mezítelen talpa máris betüremkedett az alig másfél centis résbe. Vér fröccsent szerte, s máris bokáig eltűnt a vájatban; egy-két lábujjdarabka maradt csak a formás lábfeje után. A lány sikított, ahogy a torkán kifért, s közben az a rettentő feketeség egyre lentebb szívta. Egy pillanatra az a képtelen gondolatom támadt, hogy vajon hogy férnek be abba a kis résbe lábszárcsontjai...? Már térdig eltűnt a hídról, mikor a sikoltástól véreset köhögve oldalra dőlt, s a kezére támaszkodott. A következő pillanatban aztán hajlékony ujjai is eltűntek egy vékonyabb résben, s mire egyet pislantottam volna, máris könyékig beletrancsírozódott a betonba!

Ekkor iszonyú kínok között rám nézett, s elhagya száját élete utolsó értelmes mondata:

- Kérlek... segíts!

A megnevezhetetlen, fölfoghatatlan borzalom azonban úrrá lett tagjaimon, s képtelen voltam megmozdulni. A lány sikolya valami rettenetes változáson ment át; félelmetes, emberen túli üvöltéssé fajult, s nem csak ereje volt lélekölő, de az a hosszan elnyúló vibrálása is, mily’ hangot ember még nem hallhatott annyi szent!

...Már combtövének darabjai is szertefröccsentek, mikor végre megmozdultam, s megragadtam épen lengő karját. Valami hihetetlen erővel markolt vissza, ám az értelem szerencséjére már eltávozott koponyája mögül. A dolgok ekkor meglehetősen felgyorsultak; a mellkasa valósággal szétfröccsent, ahogy a MÉG MINDIG ÉLŐ LÁNY a válláig a résbe zuhant! Ám a híd repedései szomjas homokként itták magukba a vérrel elegy belsőségeket.

A híd alól ekkor egy halk hang hallatszott, s én valahogy tisztában voltam vele, hogyha ezt a hangot valamilyen más körülmények között hallanám, tán nem is volna olyan rettenetes. Egy egészen egyszerű kis nesz volt, akár embertől is származhatott volna.

De a belőle áradó gonoszság természetfeletti ereje világossá tette számomra, hogy a hang forrása a lehető legtávolabb van attól, hogy embernek lehessen nevezni.

Halk, elégedett gúnykacaj.

Iszonyúan elgyöngültem, s eleresztettem a lányt. Eddigre már nem sikított, halott volt. Mindössze a feje, a nyaka, a jobb válla, és a jobb karja volt már csak a felszínen, de a szörnyű feketeség tovább szipolyozta a maradványokat.

Ám a lány keze nem eresztett el!

Az életemért küzdöttem, ahogy próbáltam kiszabadulni a halál szorításából, ám nem ment. Közben a szemem előtt tűnt el minden a hídról, mi valaha egy fiatal leányhoz tartozott; utoljára még láttam a koponyát, ahogy a földöntúli erő leszippantja róla hajat és a bőrt, majd a húst, végül pedig a koponyacsont maga tört szilánkokra, s tűnt el a résben.

És a kéz még mindíg szorított, és húzott lefelé! Egyszerűen képtelen voltam kiszabadulni, s elérkezett a pillanat, amikor ujjaim a bal csuklómon elérték a beton szélét. Rögtön utána rettenetes fájdalom hasított a karomba; a szörnyeteg elkezdett engem is bekebelezni! Catharynából már semmi sem látszott; a csuklómig eltűntem én is a felszínről!

Talán sikítottam, nem emlékszem.

Aztán az a valami odalent elengedett. A kínban tobzódva zuhantam a hátamra, bal kezem csonkját markolászva, félőrülten a tapasztaltaktól.

...Nem tudom, meddig fetrengtem ott arra is képtelenül, hogy gondolkozzak. Nem is akartam gondolkozni, mert akkor rá kellett volna jönnöm, hogy az iméntiek tényleg megtörténtek velem! Csak feküldtem, és csendben sirattam az életem.

Aztán lassan talpra kecmeregtem, s körülnéztem. A lány teljesen eltűnt, még csak egy árva vércsöpp se’ mutatta, hogy valaha is itt járt. Saját véremet viszont megtaláltam, s ahogy rettegve, óvatosan belenéztem a hasadékba, mintha egyik ujjamat is megpillantottam volna...

Ekkor történt. A fejem fölül váratlanul hűvös légáramlat csapott meg, s én önkéntelenül felnéztem.

Dícsérem az Urat; az őrület ekkor tetőzött! Az éjszakai égboltról ugyanis egy csillogó, fekete bőrruhába bújt ember ereszkedett le mellém oly könyed természetességgel, mintha a világ leghétköznapibb dolga volna, hogy az emberek sasmadárként röpködnek!

Szó nélkül mértük végig egymást. A majd’ két méter magas férfi izomzata tökéletesen kirajzolódott a testre símuló ruházata alatt, s mondhatom se előtte, se utána nem találkoztam olyan emberrel, kinek ilyen testfelépítése lett volna! Nem tudnám megmondani, mi volt, mi már az első pillanatban hideg borzongást váltott ki belőlem, ám szinte megfagyott a tüdőm a pániktól. Volt a férfiban valami eszeveszetten idegen... A derekára erősített övön pedig oly felszerelési tárgyak sorakoztak, melynek leírásához szókincsem szegényesnek bizonyul. Eme tárgyak oly’ abszurd módon voltak ismeretlenek előttem, hogy még megközelítőleg sem tudtam tippelni melyik mire való.

Aztán megszólalt a férfi, s megkínzott idegrendszerem húrjai szép lassan kezdtek elpattogni. A hang ugyanis, mi előtört e kétlábú szörnyeteg torkából, oly’ lelket rezegtető bariton volt, milyet még soha nem hallottam, de talán senki a Földön! Maga a nyelv is, min megszólalt, félelmetes, és valami okból undort keltő volt, olyan okból, amit megintcsak a tudatalatti faji memóriával vagyok képes magyarázni...

És az ismeretlen nyelv ellenére, én mégis megértettem mondandóját! Mintha egyszerre két nyelven szólt volna! A szörnyű szavakat a fülemen keresztül érzékeltem, míg az érthető angol mondatot... talán a fejemen belül, a saját koponyámon hallottam visszaverődni.

Mindössze ennyit mondott, félemetesen gunyoros hangon:

- ITT VAN, IGAZ?! - De már nem is foglalkozott velem. Minden látható külső segítség nélkül fölemelkedett, majd túllebegett a híd peremén, és leereszkedett mögé, eltűnve a szemem elől.

Röviddel ezután megrázkódott a világ körülöttem, mintha földrengés szabadult volna a városra. Villám cikázott végig a folyó felett; kövek hullottak bele nagy csobbanások közepette a vízbe, majd iszonyú erejű ütésektől remegett a híd.

Aztán felhangzott az a hang, melyet soha többé nem leszek képes elfelejteni. Az üvöltés, mi végigkísér életem végéig, minden lidércnyomásos éjszakámon; az üvöltés, melyet csak az a rettenetes szörnyeteg adhatott ki, ami megzabálta Catharynát, a bal karomat, valamint ép eszemet! És csak ekkor, ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy valami emberfeletti, természetfeletti dolog zajlik körülöttem. Halálfélelmem csak fokozódott, aztán a távolból kutyaugatást hozott felém a szél. Veszettül vonyítottak az ebek, és én elgondolkoztam, hogy-hogy senki nem ébredt fel a környéken az utóbbi néhány perc észvesztő hangzavarában? És egyáltalán! Ebben a halott városban mintha mindig éjszaka lenne...!

...Aztán egy pillanat alatt megszűnt az a rettenetes üvöltés. Nem volt átmenet, elhalkulás. Talán az ilyesmit hívják úgy, hogy „hirtelen halál”... A következő másodpercben aztán újra ott volt mellettem a pokoli férfi, s sokkal közelebbről nézett le rám gonosz tekintetével, minthogy azt kényelmesnek mondhattam volna. Egy darabig csak bámult rám, s nekem az a képtelen érzésem támadt, hogy baktérium vagyok egy hatalmas mikroszkóp lencséje alatt...

Aztán megszólalt:

 - Nem láttál semmit. - Csak így, kijelentő módban! Ezek után kinyúlt felém, s én végre, elaléló öntudattal rájöttem, hogy mi volt annyira rettenetes ebben a lényben.

Mindkét kezén hat ujj volt, s ebből kettőt tudott a többi néggyel szembefordítani. Mint valami átkozott gép-manipulátor!

Tapintása a torkomon nedves volt, és szinte fagyos; minden erőlködés nélkül emelt fel fél kézzel!

Nem tudom, mi volt eredeti szándéka, csak annyit éreztem, hogy szabad kezével valósággal szétfeszíti állkapcsomat, s öklendezésemmel nem törődve, beerőszakolta torz öklét a számba.

Csak azt tudom, hogy bármi volt is a terve, valami megakadályozta a végrehajtásában.

Kutyaugatás. Sokkal közelebbről, semhogy figyelmen kívül lehetne hagyni. A lény is megdermedt egy pillanatra, de aztán sietve folytatta, amit elkezdett; miközben szám két széle felhasadt a szokatlan megpróbáltatástól, az alak megragadta nyelvemet.

A fájdalomra megpróbáltam ügyet sem vetni, s addig rángatóztam az idegen embertelen ölelésében, míg végre a közeli, és egyre közeledő, folyamatosan csaholó ebek felé fordulhattam.

A Nagy híd egy hosszú útban folytatódott, mely út kifelé vezetett a városból. Az úttól balra egy sötét liget feketéllett, lehetett vagy egy négyzetkilóméter területű.

És a fák közül megérkezett a felmentő sereg! Több tucat, különböző fajú kutya száguldott elő a ligetből, egyenesen a lény, és én felém. Szívemet elöntötte a reményteljes hála; e jószágok minden bizonnyal megérezték, hogy bajban vagyok, s most siettek a segítségemre lenni!...

Minden bizonnyal valóban cseppfolyóssá vált az agyvelőm, mert én akkor valóban hittem benne, hogy az ebek rajtam akarnak segíteni. Így utólag visszagondolva viszont úgy vélem, csak a férfi abszolút idegensége hergelte fel az állatokat, s azért támadtak neki vadul.

Mint már az imént említettem, a bestia nem tudta teljesen végrehajtani tervét, már ami engem illet, csak arra volt ideje, hogy egy hatalmas lendülettel a folyóba dobjon, s már rajta is voltak a vérengző fenevaddá változott kutyák. Azonban a nyelvemet nem engedte el a dobás pillanatában sem, így az a markában maradt...

Vérben úszó számba koszos víz tolult... majd elveszítettem öntudatom.

...Felépülésem után megpróbáltam kideríteni, mi történt. Az orvosi jelentés szerint valamely nagy teljesítményű erőgép egyszerűen leszakította a karomat. Pontosabb adatokkal nem szolgálhattak, merthogy a beteg, már mint én, súlyos amnéziában szenved...

Bár hogy a számmal, és a nyelvemmel mi történt, arra még a nagytiszteletű dokik sem tudtak megfelelő magyarázatot adni... Kérdéseikre én mindig ugyanazt írtam le az elém rakott papírlapra: „Semmire nem emlékszem.”

...A „Harsonában” találtam az egyetlen közvetlenebb bizonyítékot arra, hogy nem lázálom volt az egész. Valaki más lázálma... Az ódon hídon ugyanis, az ominózus éjszaka utáni másnap reggelén pontosan huszonegy kutya a legkülönfélébben megcsonkított tetemét találták! Nyomban felkerestem a helyszínt, ahogy értesültem a dologról. Megtaláltam azokat a gyilkos réseket. És az egyik repedésben mintha egy gazdátlan ujjat pillantottam volna meg...

Nem tudom ma sem, hogy minek voltam tanuja. A lány nyom nélkül tűnt el, gazdag szülei azóta is magándetektívekkel kerestetik. Nem tudom, mi volt az a lény, mi úgy szippantotta át az aszfalton, mint egyes franciák teszik az osztrigával. És nem tudom, ki volt az a szörnyű ember, aki kitépte a nyelvem, s ezzel örök némaságra kárhoztatott. Azt sem tudom, hogy mi történt ott a híd alatt kettejük közt... De azért néhány dologgal tisztában vagyok.

Az egyik ilyen az, hogy soha többé nem fogok semmiféle résre, repedésre, vagy bárminemű egyéb vonalra lépni. A másik dolog az, hogy az a férfi ugyanolyan idegen volt itt a Földön, mint az az alaktalan feketeség, ott a híd alatt. Ugyanis, mikor a torkomhoz nyúlt, és fölemelt, mielőtt még a számba erőszakolta volna öklét, én a szemébe néztem. S amit láttam, az egyedül is képes lett volna arra, hogy egy nálamnál kevésbé szilárd akaratú férfit az őrületbe kergessen! Ugyanis a szemgolyóknak, mikből feneketlen, rettentő rosszindulat áradt felém, NEM VOLT ÍRISZE!! Mindkét szerv fehéren ragyogott az éjszakában; kindössze két-két fekete pont sötétlett, négy pupillaként a démoni tekintetben.

...Már nem szeretem az éjszakát. Nem szeretek kihalt utcák kockakövein kopogni, s hallgatni az egyre távolodó visszhangokat...

És nem szeretem a kutyaugatást sem. Hiszen tudom, hogy ha baj van, és ismét köztünk jár EGYIKŐJÜK, a kutyák lesznek azok, akik figyelmeztetnek erre... Elég, ha a távolban felvonyít egy eb, s én máris remegő idegronccsá válok, s nyáladzva menekülök a legközelebbi sötét sarokba, fölveszem az embrió-pózt, és csak billegek előre-hátra... előre-hátra...

...Mondom nektek, szörnyű hatalmak játékszere vagyunk csupán, a határtalan világegyetem eme apró kis pontján, elég közel egymáshoz, de sosem elég messze másoktól...!

1999. 11. 11.