A csendes nyári délutánt a kockakövekkel kirakott úton
közeledő zörgő gőzmobil zaja verte fel. Szuszogó-pöfékelő hangja már messziről
előre jelezte jöttét, s a polgármester palotája környékén lakók gyermekei jó
előre kiszaladtak az utcára, hogy lássák jönni a járgányt. Mert ugyan a
világban már nem volt egyedülálló a lóvontatás nélkül közlekedő mobilok, azért
ebben a városban ez volt az egyetlen… Ugyanis állítólag nagy gyakorisággal
robbantak fel a bennük rejlő kazánok, így a környéken senki nem óhajtott a
kelleténél sokkal többször egy ilyen közelébe kerülni. Ám a gyerekek… ők egész
más lapra tartoznak.
A gőzmobil megállt a polgármester rezidenciája előtt, és egy
komornyiki egyenruhába bújt, őszülő halántékú férfi kinyitotta a hatalmas
kétszárnyas ajtót az érkező előtt. A Jármű ajtaja nyikorogva kinyílt, és
először egy bőrszandálos láb bújt ki a gépezet belsejéből, majd egy másik
követte, végül lassan előkászálódott a hozzájuk tartozó kámzsás öregúr is.
Nyögve kiegyenesedett, mintha a masina belsejében megtett utazás közben
elgémberedett volna, majd gerince megropogtatása után végre körülnézett. Hosszú
haja rendezetlenül hullott vállára, s csak égkék szemei árulkodtak fiatal
lélekről. Derekán a kámzsát egy széles, sötétbarna bőröv fogta össze, melyen a
legkülönfélébb szerszámok váltogatták egymást különféle szütyőkkel,
foncsorozott üvegcsékkel. Eztán mosolyogva intett egyet a komornyik felé vékony
bőrkesztyűbe bújtatott kezével, majd visszahajolt a jármű belsejébe, és egy fa
dobozt húzott elő.
- Rendben van, Carl, tartsd melegen a kazánt. Pár óránál nem
tarthat tovább – azzal becsukta maga mögött az ajtót.
- Értem uram. Úgy fogok tenni. – A kocsi belsejéből csak
tompán hallatszott a válasz.
A hosszú hajú öreg, hóna alatt a csomaggal lassan fellépdelt
a főbejárat előtti lépcsősoron, majd megállt a komornyik előtt.
- Mester… - hajolt meg az, a kelleténél talán egy cseppet
mélyebben. Szemmel láthatóan meg volt illetődve, hogy ismét találkozhatott a
feltalálóval.
- Ugyan, kedves Bill, erre semmi szükség – szólt a feltaláló
zavartan, majd szabad kezét a másik vállára tette, és kissé megemelte a
tartását. -, mindig is túl nagy feneket kerítettél ennek az egésznek. No, így
már jó is. És most vezess, kérlek a polgármester elé. Ajándékom van a számára.
- Igen mester, úgy lesz – egyenesedett fel ismét a
komornyik. Szemmel láthatóan el volt ragadtatva az öreg érintésétől -, lord
Nimrod bizonyára már tűkön ülve várja. Ha megkérdezhetem… Ezúttal mit hozott
neki? Egy újabb meseszép zenélő dobozt?
- Nem, kedves barátom… ezúttal valami sokkal jobbat hoztam.
És igazából nem is neki, hanem bájos leánygyermekének.
Bill komornyikon látszott, legszívesebben tovább
faggatódzott volna, ám belé nevelt udvariassága végül megakadályozta ebben.
Tudta, előbb-utóbb úgyis kiderül, mi a legújabb találmánya az öreg Crishayr
mesternek… és az is biztos, hogy legalább olyan fantasztikus lesz, mint az
eddigi összes.
Egy nagy vaskulccsal bezárta a kaput, majd elindult előre a
félhomályos folyosón. A rezidencia legtöbb ablaka nem volt nagyobb, mint egy
lőrés, mintegy megnehezítendő az esetleges ellenséges szándékú külső behatolók
dolgát, ezért az alsóbb szinteken rendszerint gyertyákkal, esetleg fáklyákkal
világítottak, míg a felsőbb emeleteken már csak éjszakára kellett lámpást
gyújtani, szükség esetén.
Hosszú percekig baktatott az öreg feltaláló a komornyik
nyomában; a gyomra sem remegett már. Ami eldöntetett, úgy lészen. Itt az ideje,
hogy a város megszabaduljon e zsarnok dinasztiától… s bár több nemzedékkel
ezelőtt megszületett a megállapodás a Crishayr, és a Shybirk ház között, mely
szerint nem avatkoznak egymás ügyeibe, de most valakinek lépnie kellett. Ez a
valaki pedig én leszek.
- Nagy büszkeséggel tölt el, hogy ismét nálunk
vendégeskedik, mester! – Szólalt meg nagy sokára a komornyik. Olybá tűnt, eddig
gyűjtötte magában a bátorságot, hogy megszólaljon. Minden bizonnyal az is nagy
segítségére volt, hogy nem kellett a feltaláló szemébe néznie.
- Minden bizonnyal, kedves barátom… - szólalt meg a férfi,
halk hangja mintha mérföldek távolából érkezett volna, - de igazán felesleges
ilyen nagy feneket kerítened minden egyes ittlétemnek…
- Mester… - nagy levegőt vett, és kibökte - ott lehetnék én
is, mikor bemutatja az ajándékot?
- Nem! – A feltaláló válasza meglepő keménységgel érkezett.
Majd, mintha csak észbe kapott volna, folytatta:
- Igazán nem hiszem, hogy illendő lenne, ha a polgármester
engedélye nélkül én adnék rá felhatalmazást… Majd ő eldönti.
- Igen, mester… bizonyosan igaza van, úgy a helyes –
alázkodott meg a komornyik, de hangjából nem tudta eltüntetni a csalódottságot.
Crishayr családfő, feltaláló, tudós, kézműves. Gondolatai
ide-oda cikáztak. És hamarost a gyilkost is ide lehet sorolni…
Pár lépés után a komornyik egy fellengzősen könyvtárnak
nevezett helységbe vezette, hol talán ha tucatnyi ódon, nyomtatott könyv, meg
még pár kézzel írott kötet hevert a polcokon, mindenféle rendezési elvet
nélkülözve; majd azt mondta, itt várjon, míg a Polgármester nem hivatja.
És ő várt. Ölében a durván gyalult fadoboz; ujjaival
idegesen dobolt a tetején. Tudta, hogy meg kell tennie, amiért ide jött, hiszen
a Shybirk család már túl régóta uralkodott a város felett, s néhány nemzedék
óta már semmivel nem is járultak hozzá a fejlődéshez… egyszerűen csak olyan
törvényeket hoztak, melyek biztosították számukra a hatalmon maradást. De ez a
legutóbbi tettük… hogy kereskedelmi szövetségre lépett a Nomádokkal… ez végkép
betette a kaput. A magukat Nomádoknak nevező banda semminemű munkát nem
végzett. Életüket fosztogatással töltötték, és sok környező várost
néptelenítettek már el… részben gyilkosságokkal, részben kényszersorozással. Áldott
Monogram városára szerencsére Crishayr találmányai vigyáztak, így erővel nem
lehetett bevenni… de egy ilyen kereskedelmi megállapodás gyakorlatilag kinyitja
a kapukat a horda előtt!
Nyílt az ajtó, és egy szolgálólány kukkantott be rajta. Nem
bírta palástolni megilletődöttségét, ahogy az idős mesterhez szólt.
- Uram… A gazdám várja a zöld szalonban…
Crishayr szórakozottan elmosolyodott, majd nyögve felállt, s
a ládát a hóna alatt fogva, a lány felé lépett. Nem sokáig kell már elviselned
a gazdád…
A szolgáló bátortalanul elmosolyodott, majd elindult az öreg
előtt.
A zöld szalon. Ez a fajta múltidéző urizálás is mutatja,
hogy a polgármester rendesen túlhaladott már azon a ponton, ahol még józanul
tudott volna gondolkozni a város jövőjéről. Nincs más lehetőség; sokan
próbáltak már beszélni a fejével… és ebből kifolyólag sokan távoztak tőle egy
fejjel rövidebben, lábbal előre. A szavak ideje lejárt.
Elhatározásában megerősödve lépett be a terembe. A zöld
szalon végül is egész jó elnevezésnek bizonyult. Eltekintve attól a ténytől,
hogy a házban ez volt az egyetlen szalonnak nevezhető kialakítású helység, a
falakon a tapéta, a székek, a kanapék bársonyhuzata, de még az asztalok
lakkozása is zöld volt. Az esztétika, és az ízlés abszolút hiányáról árulkodó
stílusban.
Miután végigfutott a hátán a hideg az ízlésficammal határos
káosz láttán, Crishayr a bútorok közt elhelyezkedő, álldogáló, üldögélő
embereket is szemügyre vette.
Ahogy kérte, itt volt az egész család. A polgármester, a
felesége, mindkettejük összes felmenő, és lemenő rokonsága… és itt volt
természetesen Snovary is, mr. Nimrod 10 éves kislánya.
Crishayr megkeményítette a szívét, mosolyt erőltetett az
arcára, és az izgatottan fecserésző tömegen keresztül oda baktatott a kérésére
elkülönített asztalhoz, a terem másik végébe. Úgy érezte, a sok felfuvalkodott
nemes mind keresztül lát rajta, és pontosan tudják, mit akar tenni… Különösen
Nimrod figyelte feszülten minden mozdulatát. Egy-két bekiabálással próbálták
szóra bírni, hogy ugyan árulja már el, ezúttal mit hozott mi lesz a nagy attrakció,
ám ő szótlan maradt. A nemesek tömege pedig ezt is az előadás részének
tekintette, s csak még inkább fokozódott a kíváncsisága.
A vén mester először is felállított egy vörös bársony
paravánt az asztalra, afféle miniatűr színházi függönyt. Arany karikákkal,
mesteri hímzéssel, meg apró kis függönybojtokkal. A tömeg elcsendesedett, és
kíváncsian figyelték, ahogy a feltaláló lassan besétál a függöny mögé, és
beemeli maga elé a ládát is. Hogy ott mit csinált, azt már nem láthatták, de
pár perces várakozás után már nem is volt érdekes. Crishayr mester ugyanis
ekkor került elő ismét, komoran mosolyogva. Aztán megszólalt.
- Hölgyeim, és uraim! Tisztelt polgármester úr, becses
felesége, szeretett leánya, és mindenki más, aki most itt van velünk! Mint
gondolom tudják, évek óta rendszeresen meglepem szeretett urunkat, Shybirk
polgármestert, valami érdekes találmánnyal, ritkasággal. Ilyen volt például az
a remekbe szabott zenegép is, ami egy felhúzással akár fertályórán át képes
volt egy dallam lejátszására. De ilyen volt az óraszerkezetű tűpuska is,
mellyel könnyedén le lehetett lőni a szemtelenkedő galambokat, varjakat. Aztán
beszélhetnék a szántást, vetést, aratást megkönnyítő szerkezetekről is, melyek
lehetővé tették, hogy városunk gazdasága ugrásszerűen fejlődjön.
A helyeslő duruzsolásra ügyet sem vetve folytatta az öreg.
- Ám amit most tárok a szemük elé, bízvást állíthatom, a
legfantasztikusabb találmányom, mind közül! Íme!
Azzal egy színpadias mozdulattal félrerántotta a kis
függönyt.
A függöny mögött egy aranyketrec állt. Olyan 70 cm magasságú lehetett, és 50 cm széles. Volt egy kis
ajtaja, szépen formázott kilinccsel, meg retesszel, és persze remek ötvösmunka
volt… de nem tűnt valami fontosnak. Aztán az értetlen tárasság kissé bentebb
fókuszált, és az aranyketrec rácsai között megpillantott egy madarat. Olyan
félúton lehetett az aranyszín rúdja a ketrec teteje, és alja között, ám
meglepő, arany-ezüst színezetén kívül ezen sem volt semmi különös. Egy
sárgarigó, nagy ötlet… Ám a madár nem mozdult. Beletelt pár pillanatba, míg
megértették, hogy bizony a rigó nem valódi, csak egy utánzat!
A tömeg egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte az eseményeket.
Fölhangzott egy-egy kérdés, hogy ez valóban szép, de mi benne a fantasztikus,
az eredeti, a lélegzetelállító; ám a mester nem válaszolt azonnal.
- Igen uraim, jól látják. Ez egy aranyketrec, benne egy
aranyszín rigóval. – Reszketeg kezével ekkor a nyakához nyúlt, és onnan
leakasztott egy aranyláncot, rajta egy furcsa kinézetű kulccsal. Végignézett a
hallgatóságán, minden egyes arcon külön megpihenve. Kivárta, míg a kíváncsiság
az egekig nő, majd lassan újra a ketrec felé fordult. Végül halk litániába
kezdett, mit csak a legközelebb ülők hallhattak, s közben a kulcsot lassan a
ketrec alja felé közelítette.
- Ez a gyönyörű ketrec jelképezze a polgármester
dinasztiáját… Ez az aranyrigó legyen a Nép, a Város Népe. – A kulcsot
behelyezte egy hozzá tökéletesen passzoló résbe, s három határozott mozdulattal
eltekerte. - …A kulcs pedig legyek mondjuk én. Én, ki végül mozgásba lendítem a
dolgokat.
Csodálatos dolog történt; az aranyrigó megszólalt! Egy
gyönyörűséges dallam hagyta el nemesfém torkát, s közben még a szárnyait is
mozgatta, a csőrét is kitátotta, a
nyakát is meg-megemelte, de még a szeme is ide-oda cikázott dalolás közben.
A dal megigézte a hallgatóságot. Még azok is, kik hallották
a mester kétértelmű szavait, már régen elfelejtették azt. Csak mosolyogtak, s a
gyönyörűséges dallam ritmusára ringatták testüket…
A mester végignézett hallgatóságán. Már egy másik világban
voltak, egy olyan világban, ahonnét nincs visszatérés. Nem vették észre, hogy a
szemükből lassan vérkönnyek kezdtek peregni. Nem vették észre azt sem, hogy az
orrukból, fülükből szintén folyni kezdett az éltető nedv. És azt sem vették
észre, amikor már a pórusaikból is a vér szivárgott; átáztatva a sok
felfuvalkodott fúria, és öntelt kiskirály selyemruháit.
A dal a végéhez közeledett, s a jelenlévő hallgatóság elemi
szinten összehangolódott. Már csak pillanatok kérdése, és a felfokozott
rezgésszám végső pusztulásba löki a testeket… és végül megtörtént. Az erek
elpattantak, gyomorfalak szétszakadtak. A dal elhallgatott, és pár másodpercig
nem hallatszott más, mint a földre omló belsősségek, spriccelő vér, és a
leboruló testek zaja.
Crishayr mester eszelősséggel határos tekintettel nézett
körül. Álmában sem gondolta volna, hogy ennyire… durva lesz a hatás. Abban
bízott, hogy egyszerűen agyvérzést kapnak, és kész. Ehelyett… ezt már
semmiféleképp nem lehet a sors fintorára kenni! Így minden bizonnyal őt fogják
felelősségre vonni, és a Crishayr-ház elveszíti annak lehetőségét, hogy tőlük
kerüljön ki az új polgármester. Ellenben… Ha ő is áldozattá válna…
Akkor talán nem vádolnák az ő családját.
Nincs mit tenni. A gyermekei már elég ügyesek ahhoz, hogy
átvegyék tőle a stafétabotot, a szerkentyűket már ők is kezelhetik… talán így
lesz a legjobb.
Lassú mozdulatokkal kipiszkálta a füléből a faggyút, majd
papírt és pennát ragadott, és egy rövid üzenetet írt a komornyiknak. Bizonyos
volt benne, hogy az öreg Bill fog rájuk találni.
„Pusztítsd el az aranyrigót!”
Aztán megfontolt mozdulattal újra a kulcsért nyúlt.
Két évvel később…
- Igen, Crishayr mester, ezt a madarat az alagsorban
tároltuk. Az ön édesatyja azt kívánta, hogy pusztítsuk el, de nem volt szívem
hozzá… Úgy gondoltam, hogy most, az ön polgármesterré történő kinevezésének egy
éves évfordulója alkalmából talán újra meghallgathatnánk a dalát…
- Rendben Bob, halljuk azt a dalt! Talán Nomád barátaink is
nagyobb kedvvel néznek a közös mulatozás elé, ha atyám remekbe szabott zenélő
madarát hallgathatják közben!
- Bill, uram… és már indítom is.
2010.03.16
Végigolvastam, de mielőtt bármit is írnék róla meg szeretném kérdezni, hogy az előző írásaidhoz képest időben mikor írtad ezt?
VálaszTörlésEzt 2010-ben, az előzőt 2009-ben, a Csak egy követ 13-ban, a manővert 16-ban...
VálaszTörlésEz érdekes. Meg mertem volna rá esküdni, hogy ez a legújabb. Csak azért, mert úgy éreztem, hogy itt megtaláltad a hangod. Valahogy sokkal jobban egyben van az egész: élőbb a szöveg, szebbek a képek, átgondoltabb, kerekebb.
VálaszTörlésDe ezek szerint tévedtem. :)