Diadal

Egy korai zsengém. Nézzétek el nekem. :)


…A forró szél a Veroni tenger sós illatát hozta felém. Nem volt nehéz dolga, hisz’ a taverna, hol a delet töltöm, ropogós kacsasült, rozscipó, és jéghideg gyümölcslevem társaságában, a tenger partján épült. E valamikori templom, valamint egy egykoron hajótörést szenvedett kétárbócos roncsaiból összeeszkábált kricsmibe az eszement forróság elől menekültem, ám a falak közti árnyék sem hozott igazán enyhet. A csupa boltív épületnek falai alig voltak, ablakai úgyszintén; a boltíveket méretes fehér leplek takarták. A „mennyezet” úgyszintén ebből a vékony kelméből állt, a szél vadul csapkodta ezeket.
   A tenger felől sirályok vad ricsaja hallatszott, amint heves küzdelembe bonyolódtak a behajózó halászokkal. Miközben szórakozottan falatoztam a húsból, magamban mosolyogva figyeltem a hosszú, fekete hajú, hószín száriba burkolt leányt, ki az imént szolgált ki, s most apró haldarabkákat dobállt a tengeri madaraknak. Ahogy a szél cibálta a boltíveket takaró selymeket, csak egy-egy villanásra láttam Őt, de az nem kerülte el a figyelmemet, hogy ruhája lecsúszott vállairól, egészen derekáig, s hogy ez Őt egyáltalán nem zavarta. Hegyes kis keblei harmatos rózsabimbóként ragyogtak a verőfényben…
   Önkéntelenül megnedvesítettem hirtelen kiszáradó ajkaimat, majd erővel elszakítottam magam a látványtól. Húztam egy jó kortyot fűszeres italomból, majd a környező tájat vettem szemügyre, már amennyire a leplek lobogásától tőlem telt. A fel-felvillanó képekből összeálló látvány semmiféleképp nem titkolhatta volna el, hogy egy világvégi kis halászfaluban vagyok. Homokszín sziklák közt lapos tetejű, homokszín házak, mindenhol ugyanaz a fehér függöny, szári… No, meg az éppen ekkor kikötő halászhajó is erről árulkodott.
   Odébb egy kisebb téren asszonyok gyűltek egy kút köré, s minden különösebb lelkesedés nélkül koptatták a mosófát. A kút mellett állt ugyan egy fa, de árnyékot az sem igazán adhatott; ahogy elnéztem, még csemetekorában kiszáradt. Nem sok növény van, ami bírja ezt a klímát…
   Figyelmem ezután a tengerpart felé fordítottam, a kikötő mellé, az öböl túloldalán. Néhány fiatal srác játszott valami érdekes labdajátékot, melynek, már ahogy meg tudtam ítélni, elengedhetetlen eleme volt egymás víz alá nyomása.
   Felhajtottam italom utolsó kortyait, majd elégedetten böffentettem egyet. Erre, az egyik repkedő vásznat félrehajtva, belépett a leányzó –enyhe csalódottságomra, helyreigazított ruhában-, s ragyogó arccal szólt hozzám:
Ízlett, nagyuram?
   Miközben bajszom alatt mosolyogva  bólintottam, megállapítottam, hogy hiába, örök érvényű a bölcsesség, mely szerint, ha Cadracban jársz, tégy úgy, mint egy cadraci.
   Eközben a leány, bizonyos Catharyna, ha jól értettem a nevét, serényen lekapkodta a terítéket az ácsolt faasztalról, majd desszertként elém tett egy kosárnyi gyümölcsöt. Aztán csak mosolyogva pördült egyet, és belibbent a pult mögötti konyhába.
   Komótosan kiválasztottam egy almát a kosárból, majd tőrömmel egybe vágtam. Az acélt szándékosan nem tisztítottam meg a hús után, így most mind a négy girizdet megszínezte kissé a fűszeres zsír. Kedvelem az ízek effajta keveredését, így most nagy élvezettel haraptam a gyümölcsbe.
   Ekkor ismét feltűnt a leány, kezében egy kéztörlő kendő –mi más is lehetne a színe, mint fehér-, s hirtelen elnémult a világ.
   Nem mondhatnám, hogy különleges érzékeimnek köszönhettem, hogy gyanút fogtam. A boltívek előtti sirályok hirtelen elhallgatása a felszolgáló lánynak is feltűnt. A mosoly lehervadt az arcáról, s Ő tétován megállt a kricsmi közepén.
   Szintúgy megállt a falat a számban, néhány másodpercig csak a szél suhogása hallatszott. Aztán, miközben leoldottam a helyi szokások tiszteletben tartása végett viselt fehér köpenyt a vállamról, megmarkoltam a két eryni mesterek tudását dicsérő számszeríjamat. Súlyuk szinte elenyésző volt, s annak nagy részét is a tárak, no meg a lövedékek tették ki.
   Hirtelen a sirályok vad szárnycsapkodása jelezte, hogy valamiért jobbnak látták eltűnni a közelből. A lány, mintha lassító varázs hatása alatt állna, fordult meg, s a szél ezt a pillanatot választotta arra, hogy ismét félrelibbentse a fátylakat.
   Több dolgot is konstatáltam egyszerre. Hirtelen több ember árnyéka jelent meg a lepleken, –Három irányból is! A félrelibbenő függöny pedig megmutatott egy fekete bőr lovaglócsizmába, nadrágba bujtatott lábat, közvetlenül a boltíven kívül- valamint egy üres kardhüvelyt!
   Ekkor már félig megemelkedtem ülő helyzetemből, s mindenre készen figyeltem az árnyakat. Ám a végső lökést egy apró kis nesz adta. Egy apró kis koccanás. Ahogy fém koccan kőhöz.
   A következő pillanatban megelevenedett a taverna. Miközben egy szablya hasította szét az egyik függönyt, én a leány felé vetettem magam. A meggyalázott boltíven át egy férfi lépett be, két ívelt pengéjű szablyát markolva, s villámgyorsan felmérte a terepet. Tapasztalatait azonban már nem kamatoztathatta; az eryni sorozatlövő nyílpuskám ráokádott vagy három nyílvesszőt. A fickó véresen hanyatlott hátra, magával ragadva a függöny maradékát, én pedig a földre löktem Catharynát. Bár tudat alatt láttam a rettegést a szemében, most nem értem rá ezzel foglalkozni.
   A következő pillanatban egyszerre két, egymással szemben lévő boltíven keresztül hatolt be egy-egy fegyveres; mintha valami uniformisba bújtak volna, ők is feketében voltak. Az egyik dobótőröket markolt, míg a másik egy könnyűnyílpuskát. Mindkettő eszelős üvöltözésben tört ki, s már „lőttek” is. A lövedék, s az első két tőr azonban csak a hűlt helyembe csapódhatott, ugyanis villámgyorsan felpattantam, majd az egyik asztalra lépve a magasba ugrottam. Jól számítottam, a késdobáló lelkesedésében utánam hajigálta szinte az összes bökőjét, azzal se’ nagyon törődve, hogy ami célt téveszt, az hová csapódik… Három kés is a számszeríjász mellkasába merült; halott volt, mire földet ért.
   Ám nem nagyon hagytam időt a másiknak arra, hogy a lelki ismeretfurdalás a sírba vigye; négy-négy, közvetlen közelről leadott lövés valósággal szétrobbantotta a fejét.
   Egy feketepárducot is megszégyenítő kecsességgel, puhán érkeztem a padlóra, a holttest mellett. A szemben lévő boltíveken keresztül újabb három fegyveres rontott be, ezeknél, a változatosság kedvéért ismét két-két görbe szablya volt, mit, miközben gondolkozás nélkül felém iramodtak, vad csatakiáltások közepette, bőszen forgattak maguk előtt. Feléjük fordultam, majd a két nyílpuskából két-két lövedéket küldtem a két szélső harcosba. Mikor azok hirtelen elhallgatva kidőltek a sorból, a középsőnek is elhalkult a hangja, s bizonytalanul visszanézett a holtestekre. Aztán döbbenten újra felém fordult, én a képébe vigyorogtam, majd homlokon lőttem.
   Az utolsó lövésemmel egy időben a mellettem lévő botíven ismét egy fegyveres ugrott be; én anélkül, hogy hátra fordultam volna, jobb könyökömmel egy villámgyors mozdulatot téve betörtem az orrát, majd fordulatból mellkason rúgtam, mire ő durcásan hátra bucskázott, s eltűnt a kinti verőfényben.
   Ám a neheze csak eztán jött. Tudtam ugyanis, hogy mind a két nyílpuskám tára kiürült, s ahogy elnéztem a helyzetet, egyelőre nem is tűnt úgy, hogy a közeljövőben lenne alkalmam tárat cserélni… Ugyanis újabb fegyveresek ugráltak be, nem hagyva épen egy fehér leplet sem.
   Na gyertek csak, dögevők!

                              #                                  #                          #
                                   
…Nyugodt mozdulattal engedte el fegyvereit, melyeket egy-egy vékony bőrszíj rögzített derekához, majd miközben egy mozdulattal leoldotta derekáról a számszeríj-övet, előrántott egy hosszúkardot, valamint egy háromágú hárítótőrt. Fegyverei míves kidolgozottsága, no meg azok rúnákkal áttört pengéi meglehetősen elbizonytalanították ellenfeleit, ugyanakkor nem volt köztük olyan fegyverforgató, kinek ne csordult volna össze a nyála a gondolatra, hogy aki végez vele, azé lehet valamelyik penge…!
   Egy könnyed mozdulattal átlépte a tárakkal tömött vastag bőrövet, s a lassan, most már némileg megfontoltabban gyülekező harcosok felé indult. Szemmel láthatóan egy cseppet sem zavarta, hogy fokozatosan bekerítik. Időközben annyi fegyveres ugrált már be a tavernába, hogy egyszerre mindannyian hozzá sem férhettek volna.
   A lány, aki mindeddig a földön kuporogva remegett, s akiről eleddig senki nem vett tudomást, ezt a pillanatot választotta, hogy fölpattanjon, s megpróbáljon elmenekülni. Csodák csodája, senki nem állt az útjába, a brigantik fala szétvált előtte, majd újra összezárult mögötte.
   A magányos harcos azonban látszólag erről sem vett tudomást. Két pengéje egymást keresztezve a föld felé irányult, tekintete sötét, vészjósló, hosszú haja mögül elmélyülten figyelte a hosszúkard által a porba rajzolt ábrákat.
   Ekkor, anélkül, hogy föltekintett volna, hirtelen megszólalt:
- Na gyertek csak, dögevők!- azzal két irányban szétcsapott fegyvereivel, minek köszönhetően hosszúkardja két túl közel merészkedőnek is kettészelte orrnyergét, egyúttal meg is vakítva azokat.
   A támadók dühösen felmordultak, s szinte egyszerre rontottak rá. Nem igazán tudatosult bennük, hogy leginkább egymást zavarják, s így a másik malmára hajtják a vizet.
   Ő végig uralta a helyzetet.

                   #                                      #                              #          

…Az első fickó úgy jött elém, mint jámbor marha a vágóhidra. Kimeredt szemmel rohant rám, hogy nehéz, egykezes kispallosával hosszában kettéhasítson. Különösebben trükköznöm se’ kellett; fegyverét elvezettem magam mellett, megpördültem tengelyem körül, könyékkel tarkón vágtam, majd miközben tőrömmel feltartottam egy másik fickó vívókardját, a fordulat befejezéseképp, kardommal kettészeltem az előre bukó férfi gerincét, és kiontottam a döbbent vívókardos beleit. Egy pillanatra előre léptem, minek hatására a lábaim elé omló hulla pengéjének kézvédője beleakadt hárítótőrömbe; ezt pedig egy fordulattal a másik oldalról közelítő alak mellkasába lódítottam, közvetlenül a nyaka alatt, valószínűleg eltörve a szegycsontját.
   Aztán saját kardom hegyét a hátam mögött lefelé szúrva védtem a nyakam egy szablya ellenében, s mivel ezt meglehetősen bizonytalan helyzetnek minősítettem, minden különösebb erőlködés nélkül hátrébb nyomtam a görbe kardot, majd a bal kezemben lévő tőrrel befordultam a jobb kezemben lévő kard alá- s szíven szúrtam következő áldozatom.
   Kár is lett volna tagadni, a harc öröme, varázsa mindig magával ragadott! Nem volt semmi más, mit ennyire élveztem volna, talán csak a muzsika, no meg, a tánc, de hát mi a legszebb zene, ha nem a pengék csókja, s mi a legszebb tánc, ha nem a tökéletes vívás…?
   Persze, ha már az élvezetekről, és szépségről esik szó, nem szabad megfeledkezni a női bájakról sem! Az igazat megvallva, néha, a pillanatnyi helyzettől, no meg a hangulatomtól függően, az ágybéli játékok még a harcnál is jobban vonzanak…
   Miközben idáig jutottam gondolataim erdejében, épp egy felső keresztvédéssel hárítottam egy a nyakamra irányult szúrást. A karddal félrenyomtam a kardját, míg a tőrrel gyomron szúrtam magát a próbálkozót.
…Az erotikus hancúrokról eszembe villant az itteni kreolbőrű, harmatos fekete szépség, s vágyakozva sóhajtottam egyet, szomorkás mosollyal a bajszom alatt. Az éppen aktuális ellenfelem, ki két ívelt pengéjű kardal hadakozott ellenem, úgy látszik, valami sértőt olvashatott ki mosolyomból, merthogy vadul felüvöltött, majd egy páros oldalvágással próbálkozott. Én két irányban szétcsaptam kardjait, majd fegyverein belül ugrottam, a tőrrel szíven szúrva a balekot, a karddal pedig a mögötte állón végeztem egy villámgyors gégemetszést.
   Miközben a hullát nekitaszítottam a lassan térdre omló, vérben úszó nyakát markolászó fickónak, eszembe villant, hogy vajon hogy bánnak az egzotikus szépségű felszolgálólánnyal? Bár okosabbat nem is nagyon tehetett volna, mint amit tett, hisz’ itt, a harc sűrűjében nem igazán tudtam volna megvédeni… Kíváncsian körülnéztem utána, hátha megpillantom.
   A leányt ugyan nem láttam meg, de megpillantottam azt, amitől már egy ideje tartottam; egy újabb számszeríjászt. Viszont amire nem számítottam, az az volt, hogy ennél a lövésznél egy az enyémre hajazó eryni ismétlő van- s szinte hallottam a halk kattanást, ahogy meghúzta az elsütőbillentyűt a célra tartott fegyveren. Ezzel egyidőben jelent meg az új gondolat a fejemben, mely szerint most először és utoljára elkéstem.
   Első, reflexszerű ötletem az volt, hogy míves hárítótőrömet hajítom belé, ám mivel jelen pillanatban épp’ három felől támadtak, folyamatosan védekeznem kellett. De valamit muszáj volt tennem, így hát cselekedtem.
   A hárítótőrömmel feltartottam az egyik kispallost, s enyhén elfordítottam a tőrt, így az némileg megszorult a kardon; ezzel egyidőben befordultam háttal, a fickó, és a kardja közé. A hosszúkardal a vállam fölött hátrasuhintottam, ezzel végigvágtam az ürge hátán, közben úgy fordítottam, hogy köztem, és a lövész közt legyen. Eztán a tőlem jobbra lévő ellenfél kardjára, miközben az bőszen támadni készült, a lehető legegyszerűbb, függőleges fejvágással, rászorítottam a sajátomat, s balra fordítottam. Eközben a hárítótőrömmel még mindig fogva tartott kispallost ráfordítottam a bal oldali ellenfél szablyájára. Ekkor jött a legkockázatosabb rész; fegyvereimet összébb nyomtam, összeakasztottam, egy vad rúgás a jobb oldali ellenfél csuklójába, aztán egy erőszakos csavarintás a két pengén… Szemet gyönyörködtetően akadtak össze a kardok, s a következő pillanatban egy penge a földre hull, kettő pedig a magasba perdül! A következő mozdulatsor már szinte ösztönös; a tőrrel egy szúrás a bal vállam felett hátra, egyenesen a fickó homloka közepébe, a karddal pedig egy félköríves suhintás, minek köszönhetően újabb két felnyílt torokból kezd ömleni a sötétvörös vér. Az akció koronájaként pedig elkapom az egyik visszahulló kardot, s a döbbent harcosok feje felett belehajítom a számszeríjász mellkasába.
   A pár pillanatnyi néma csend mindennél ékesebben beszél most. Ám még nincs vége! Harcra készen pördülök meg-, ám a harci kedv szemmel láthatóan lelohadt körülöttem. Igaz, már nem sokan vannak körülöttem, talán ha féltucatnyian…
   A rövid döbbent csendet most egy halk koccanás töri meg, az összerogyó lövész keze most hullott végleg a földre.
   Az a keze, melyben az ismétlő számszeríj van…
   A fegyveren a ravasz tulajdonképp már meg volt húzva, s csak az iménti akciómnak köszönhettem, hogy az íjász nem tudta befejezni a mozdulatot. Ám ami a halála előtt nem sikerült, azt megtette halála után; a fegyver megrázkódott, s elkezdte kiköpködni magából a lövedékeket.
   A kis aranyos bokamagasságban aratott, s ezt szerencsére még időben fölismertem ahhoz, hogy fölugorjak egy asztal lapjára.
   A többiek nem voltak ilyen gyorsak.
   Sorban kiáltottak fel fájdalmukban, s rogytak össze a martalócok, ahogy a fegyver ide-oda ugrálva okádta a halált. Aki ugyanis egyszer a földre került, annak már nem csak a bokáját lőtte szét a gép…
   Néhány másodperc alatt vége lett az egésznek. Közben döbbenten számoltam a nyílvesszőket; ha minden igaz, akkor ebben a tárban durván kétszerannyi lövedék volt, mint az enyémben! Már megint nagy szerencsém volt… az íjásznak meg pechje.
   Kimerülten tápászkodtam le az asztalról. Fáradtan konstatáltam, hogy ezek a latrok bizony alaposan megszabták a ruházatom, s egy-két könnyebb sérülést én is „bekaptam”!
   Döbbenten fordultam körbe. Körülöttem mindent vér borított. Ezt én tettem volna? Kevéssé háborgó lélekkel kerestem egy viszonylag kevésbé véres holttestet, s megtisztítottam fegyvereim a ruhájában. Az biztos, hogy ezek a latrok többé senkit nem fognak kirabolni… Pláne nem megölni! A gondolatra felvidultam. Végülis… ők keresték a bajt maguknak!
   Már éppen azon kezdtem el gondolkodni, hogy át kéne kutatni a testeket, hátha kiderül, kikkel hozott össze a sors, mikor hirtelen…!

                   #                                       #                          #      

… A külhoni uraság, ki oly’ lelkesen próbált eleget tenni a mi szokásainknak, egyik pillanatról a másikra változott át őrjöngő fenevaddá! Az ismeretlen férfiak meglepetésszerűen támadtak, ám mégsem bírtak vele! Nagyon meg voltam rémülve, így az első adandó alkalommal meg próbáltam elmenekülni. A fegyveresek nem állták utamat, szemmel láthatóan csak a taverna egyetlen vendégére, a nemes Terenche Worgra fájt a foguk…
   Hevesen dobogó szívvel szaladtam át a konyhán, félig öntudatlanul, s csak egy gondolat dobolt a fejemben: „Menekülni! Menekülni!” Aztán, ahogy kirohantam az épületből, hirtelen kijózanodtam. Valahonnan segítséget kell hoznom, hisz’ ezek a haramiák meg fogják ölni Worg urat! Ahogy eszembe jutott, hogy azok a galádok hogyan szaggatták szét a boltív-takarókat, félelmem haragba csapott át. Heves indulattól fűtve néztem körül valamilyen, bármilyen eszköz vagy fegyver után, amivel segíthettem volna vendégünkön, amikor megpillantottam a holttestet. Feketeszín ruházata elárulta, hogy nem helybéli, s hogy valószínűleg ő is egyike volt a támadóknak. Bár ez utóbbiról árulkodott nyílpuskalövedékektől szétroncsolódott koponyája is… Ám ami felkeltette a figyelmemet, az nem ez volt.
   A boltívek előtt gyorsan elszaladva csak egy-egy pillantást vetettem a bent zajló küzdelemre, s csodálkozva láttam, hogy bent még több hulla hever a nemes körül, s hogy ő tulajdonképp’ még sértetlen!
   Sietve, és rémülten vetettem magam térdre a holttest mellett, majd megdermedtem. A homok ugyanis szinte sárszerű volt a kiömlött vértől, és agyvelődarabkáktól. Heves rosszullét tört rám, miközben arcom elé emeltem vértől iszamós csuklóimat. Nem tehettem, róla, az én gyomrom nem ilyesmihez szokott; elhánytam magam. Addig öklendeztem, míg végül már csak keserű epe jött fel a torkomon.
   Aztán erőt vettem magamon, és összeszedtem néhányat a hulla körül szétszórt tőrök közül. Egyet a szárim ujjába dugtam, kettőt pedig szorosan megmarkoltam. Nem igazán tudtam, hogy mihez fogok kezdeni velük, hiszen ezek a harcosok minden bizonnyal elég képzettek ahhoz, hogy egy magamfajta lány támadását könnyűszerrel hárítsák; de, ma sem elég egyértelmű a számomra, hogy miért, valamit tennem kellett.
   Lassan fölálltam, aztán újfent megdermedtem. Ugyanis váratlanul hideg acélt éreztem a torkomnak feszülni, majd reszelős hangú suttogás ütötte meg a fülem, közvetlenül a hátam mögül, hogy a hang gazdájának forró leheletét tarkómon érezhettem:
- Ne mozdulj, te ribanc, és ha élni akarsz, ejtsd a földre azokat a késeket!… Úgy! És most nyomás előttem! De óvatosan, nehogy elfelejtsd, hogy egy rossz mozdulat, és mosolyra fakasztom a torkodat!
                     
                 #                                #                                     #
 
„…Sikerülnie kell… Oké… A lényeg a pontos célzás… Csak ezt el ne szúrjam… Frocky-ék szerencsére folyamatosan támadják… Oké… Tökéletes célpont!… Lőj!! Lőj!!… Mi a… A nyomoronc az utolsó pillanatban… Egy rést!… Istenem, csak egy kis rést!… Megvan!… Hát ez meg mit csinál?… Lefegyverezte… és megölte őket! Lőni! Lőni!… Áááhhg… Lőni… lőni…

                  #                                #                                     #

…Egy ismerős, rekedtes hang üvölt felém.
-Ne mozdulj, tolvaj fattyú! Dobd el a kardod!
   Ártatlan arccal fordultam meg. A konyhába vezető ajtóban egy betört orrú, vérmaszatos képű férfi állt, meglehetősen röhejes ábrázattal, ám nekem mégsem volt kedvem nevetni, ugyanis a fickó egy bazinagy kést szorított a rémült szemű Catharyna torkához, kit pajzsként szorított maga elé.
- Kedves uram- kezdtem, miközben teljesen szembe fordultam vele-, eldöntené, hogy tulajdonképpen mit is vár tőlem?- Megemeltem a kardom, miközben a tőröm az alkarom mögé rejtettem. –Most ne mozduljak, vagy dobjak?
   A fickó láthatóan kezdte elveszíteni a fejét. Idegesen pillantott körbe, s a döbbenet szép lassan kiült az arcára. Úgy tűnt, eddig fel sem fogta, hogy a kis csapatból egyedül ő maradt életben.
-Hajítsd el! Hajítsd el!! –üvöltötte, s én, miközben a földre ejtettem, majd odébb rúgtam a kardot, a lány szemébe néztem.
   Azt kellett látnom, hogy korántsem olyan rémült, mint hittem. Tekintetét az enyémbe fúrta, s én megértettem. Szinte észrevehetetlen lassúsággal nyúlt szárijának ujjába, majd ugyanilyen sebességgel húzott ki onnét egy dobótőrt. El sem tudtam képzelni, hogy kerülhetett hozzá a fegyver, csak azt tudtam, nem akarom, hogy valami butaságot csináljon. Nem akartam, hogy halála az én lelkemen száradjon.
-Oké! Most elégedett az úr? –szóltam, tetetett sértődöttséggel. A szerencsétlen ürge nem vette magának a fáradtságot, hogy válaszoljon. Ehelyett még jobban szorította a kését a lány nyakához, hogy szegénynek a vére is kiserkent.
-Add ide!- suttogta remegve- A követ! Ne feszítsd tovább a húrt!
   Egy pillanatnyi morfondírozás után úgy döntöttem, miért is ne?… Lassan az övemhez nyúltam, majd leoldottam róla azt az erszényt.
-Jaa! Hogy ez kell? Hát miért nem ezzel kezdted?- mondtam csodálkozva, majd pimaszul vigyorogva felé hajítottam.
   A leány tökéletesen reagált. De a véres képű is kiszámíthatóan viselkedett. Ahogy a szütyő feléje repült, megpróbálta elkapni, s közben a kést tartó keze eltávolodott a lány nyakától. Több se kellett Catharynának, villámgyorsan lehajolt, s fogvatartójának combjába döfte az eddig rejtegetett pengét. Ezzel egyidőben csapódott be az én hárítótőröm is, valósággal leszelve a döbbent fickó fejét. Mielőtt eldőlt volna, még sikerült elkapnia az erszényt; földöntúli mosollyal az ajkán halt meg.

                    #                                  #                             #              

…Három öles lépéssel szeltem át a köztem és Catharyna közti távolságot, s még épp’ elkaptam, mielőtt összeesett volna.
-Nagyon ügyes voltál, kicsim…- suttogtam fülébe, miközben gyengéden cirógattam haját. Ő remegve bújt mellkasomhoz, s onnan nézett fel rám.
-Uram?…-szólt bátortalanul- Kik…-tanácstalanul körbe nézett.
   Hazudnom kellett.
-Nem tudom. Rablók. Banditák. Gondolom, minden gazdagabb utazót megtámadtak… De ennek ezennel vége! S te segítettél!
   Indulnom kellett. Hajóm hamarosan kifut. És nem akartam a lány szemébe nézni.
   Nem, mert nem bírtam volna ki.
   Nem, mert elmondtam volna neki.
   Gyengéd csókot nyomtam homlokára, majd leültem egy székre. Aztán kivettem a még mindig mosolygó fegyveres kezéből az erszényemet, majd összeszedtem néhány értékesebbnek tűnő cuccot a hulláktól. De mennem kellett.
   Ha maradok, és a szemébe nézek, nem bírtam volna ki, és elmondtam volna neki, hogy én vagyok a tolvaj.


                                                                                                           
                                                                                                                      1999.07.03.