Még emlékszem az
értetlenségemre.
Úgy hittem, valahogy
eltévedtem, és egy teljesen ismeretlen világba csöppentem. Szörnyű érzés volt
számomra akkoriban maga a létezés is, egyszerre vacogtam a hidegtől, és
kínlódtam a hőségtől. Lelki szemeimmel szinte láttam, amint felhólyagzódott
bőrömön megtelepszik a dér. Mindez persze csak számomra volt olyan szörnyű…
körülöttem megszámlálhatatlan ember, aki olybá tűnt, tökéletesen jól érzi magát
a bőrében.
A következő sokk akkor ért,
mikor röpülni próbáltam. A szárnyaim… eltűntek!
Nem leszakadtak, vagy levágták őket, egyszerűen úgy tűnt, mintha sosem lett
volna! Az ellenség így bármikor meglephet, akár fölülről, akár alulról…
védtelen voltam, kiszolgáltatott.
Sosem volt nyugtom. Nappal
fekete fénycsóvákat véltem felfedezni, melyek alulról világítottak a felszínre, és tudtam, engem keresnek;
éjszaka pedig még levegőt sem mertem venni, hiszen Ők, az Ellenség, ilyenkor
szabadon sétálhat a felszínen…
Persze hamarosan rájöttem,
hogy miért nincs szárnyam. Akkor, mikor először néztem tükörbe. Ez… ez nem az
én testem! Sőt, ami azt illeti, néha még csak nem is én irányítom… Talán
elkövettem valamit odafönn? S az a büntetésem, hogy egy halandó testében szenvedjek?
Aki talán jó, talán gonosz? Nem tudnék elképzelni kegyetlenebb büntetést, mint
egy bűnös testébe zárva nézni, milyen gonoszságokat követ el… és miről mond
igazat, mit tagad le…
S végül, hiába tudom, hogy
valószínűleg ez egy büntetés, egy olyan bűnért, amire nem is emlékszem, dühöm a
tehetetlenségem miatt éjszakáról éjszakára nő. Mintha csak az volna a büntetés
lényege, hogy a dühöm fokozódjon… hogy a bennem égő láng idővel kiszabaduljon,
és mindent elemésszen!
De nem! Ezt nem engedhetem!
Kétségbeesésemben őrült ötletem támadt; a végső megoldás ideája! Érzem, nem
tudom már sokáig visszatartani magam; ha nem teszek valamit, akármit, akkor
szörnyű dolgok következnek…
Most itt állok, a szakadék
szélén. Körülöttem sűrű erdő, a szél vadul cibálja kabátomat. Ahogy ide-oda
csapkodnak kabátom szárnyai, egy könnycsepp gördül le az arcomon. Soha nem
fogom már érezni az igazi repülés örömét… talán csak egyszer.
Elrugaszkodom a szakadék
szélétől. Egy pillanatra mintha megtartanának elveszett szárnyaim, és újra
röpülnék… ám nem. A kegyetlen valóság magához ránt, ahogy a szakadék alja is… Mellettem
elszáguld a sziklafal; ha akarom, képzelhetem azt, hogy egy kopár táj felett röpülök…
Idelenn mindig is idegen
maradnék.
2010.03.16
Idelenn idegen (ákos)
Nem értem,
Azt hiszem, tévedtem,
Rossz helyre érkeztem,
Mert itt vagyok!
Szárnyatlan angyal egy városban,
Tudja, hogy máshol van,
És kiszolgáltatott.
A kutató fények áldozatra lesnek,
Várják a sötétet, engem keresnek.
Nem értem, kegyetlen véletlen,
Egy idegen testében, ébredtem fel.
Figyelem magamat, akár egy másikat,
Jót mond, vagy igazat,
És mit énekel?
Elfojtott dühömet ne lássa más,
Csak a falak őrizzék titkomat!
Mert bennem őrült láng ragyog,
Én idelenn idegen vagyok.
Termékeny bánat, a szél üdvözli a fákat,
Kiterjesztett szárnyak hiánya fáj!
Elfojtott dühömet ne lássa más,
Csak a falak őrizzék titkomat!
Mert bennem őrült láng ragyog,
Én idelenn idegen vagyok.
Azt hiszem, tévedtem,
Rossz helyre érkeztem,
Mert itt vagyok!
Szárnyatlan angyal egy városban,
Tudja, hogy máshol van,
És kiszolgáltatott.
A kutató fények áldozatra lesnek,
Várják a sötétet, engem keresnek.
Nem értem, kegyetlen véletlen,
Egy idegen testében, ébredtem fel.
Figyelem magamat, akár egy másikat,
Jót mond, vagy igazat,
És mit énekel?
Elfojtott dühömet ne lássa más,
Csak a falak őrizzék titkomat!
Mert bennem őrült láng ragyog,
Én idelenn idegen vagyok.
Termékeny bánat, a szél üdvözli a fákat,
Kiterjesztett szárnyak hiánya fáj!
Elfojtott dühömet ne lássa más,
Csak a falak őrizzék titkomat!
Mert bennem őrült láng ragyog,
Én idelenn idegen vagyok.
ákos - 1994 - Test
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése