...Egy ideje figyeltem őket. A joviális arcú, pirospozsgás
férfit, a haját divatosan lófarokban hordó asszonykát, meg a szótlan, csendes
kislányt. Kívülről úgy tűnt, minden rendben. A férj valami irodában
dolgozhatott, naponta elment hazulról az aktatáskájával, középosztálybéli
családi autójával, és derűs mosolyával, az asszony pedig egész napját azzal
töltötte, amivel szerinte egy háziasszonynak kell; takarított, mosott, olykor
megivott egy pohárka bort, szigorúan fehér, száraz, és 3 deci, és vacsorával
várta a férjét.
A gyermek viszont... nos, ő vele valami baj volt, éreztem.
Reggelente szótlanul ült az asztalnál, csendesen majszolta palacsintát, nyelte
a gyümölcslevet, melyet édesanyja frissen facsart az elektromos facsaróval; az
iskolában is szótlanul ült, egykori barátai is össze súgtak a háta mögött, mikor
szótlanul, lehajtott fejjel, sötét haja mögé rejtett tekintettel elsietett
mellettük a folyosón, még az olykor felhangzó csúfolódó-kérdő hangokra sem
reagált. És otthon is csendes volt, mikor délután hazaért, és becsukta maga
mögött a szobája ajtaját.
Nem tudtam, mit keresek itt. Átlagos család, szótlan
gyermek... de sehol semmi számomra.
A harmadik éjszaka tudtam csak meg. Mikor a csendes gyermek
már az ágyában feküdt, csendben sírdogálva, és a ház többi része is elcsendesedett.
Az ablakok elsötétedtek, az édesanyának sikerült annyit innia, hogy elaludjon,
és ne vegye észre...
Igen. A harmadik nap láttam meg, amint az apa benyit a
kislány szobájába.
Nem avatkozhattam közbe. Nem azért voltam ott. Szótlanul
kellett végig néznem azt is, ami azután történt, hogy a férfi önutálattól
bűzölögve elhagyta a szobát. A könnyeket. A pengéket. A halkan elfolyó
életerőt...
- Rosszat tettem? - kérdezte.
- Nem, kedvesem, nem. Csupán döntöttél.
- De... akkor én most a Pokolra kerülök?
- Nem tudhatom. Nem az én feladatom tudni, hogy mi lesz
ezután veled. Csak azt tudom, hogy Ő... ő biztosan oda fog kerülni. Ha nincs
máris ott.
Elmosolyodik; talán nyugodtabban, mint életében már rég.
- Igazán köszönöm. Hogy nem hazudsz.
- Nem tesz semmit, kedvesem. Azért vagyok itt, hogy
segítsek.
- Te... egy angyal vagy?
- Természetesen nem. Mondjuk úgy, hogy én vagyok az, aki
segít neked tovább lépni.
- A Halál vagy?
- Ne tekints rám úgy, mint az öreg kaszásra. Legyek inkább...
buszsofőr. Vagy a 666-os út. Vagy még jobb; buszsofőr a 666-os úton!
- Buszsofőr? - néz rám bizonytalanul. A 666-os út nem mond
semmit neki.
- Igen! - A gondolat egyre inkább tetszik. - Én vagyok az a
buszsofőr, aki elvisz létezésed következő állomására. - Próbálom eltorzítani a
hangom, hogy még egy kis vidámságot csaljak az arca éteri árnyékára -
"Kérem foglaljanak helyet, az ajtók záródnak! A következő megálló a
Túlvilág kapuja!"
Sikerül; elmosolyodik.
- Ez inkább a metró kocsi bemondójára hasonlít...
Na igen. A metró valóban jobb hasonlat lett volna.
2016-03-07
Üdv!
VálaszTörlésÖtletes elgondolás, és kellően beteg összkép. Mondjuk, nekem a párbeszéd kezdetéről még hiányzik valami, ami jobban átvezeti a váltást, egyértelműsíti a feleket.
De ettől még tetszett. Be is került egy bejegyzés ezzel kapcsolatba az ötletes füzetembe. :)
Örülök, hogy tetszett, és hogy ihletet adott. :)
VálaszTörlés