Two-Head

Az első, sorozatindító Közkönyvtár-novella. Megjelent Az Új Galaxis 3. számában, 2004.-ben.

…Az ódon könyvek világa egy zárt kis mikrokozmosz, hol nem mindenki érzi igazán otthon magát. Az a dohos miazma, mi a lassan penészedő falak, a fényt évtizedek óta nem látott sarkokban rothadó, mindenki számára érdektelen iratok, megsárgult papírú anyakönyvi kivonatok, megperzselődött szegélyű tulajdonlevelek, no meg a félelmesnek tűnő tudást rejtő könyvek egészen más jellegű szagából olvad egy borzongató aurájú kisugárzássá…

Mondjuk úgy, kevesen szeretik.

Ám én ezen kevesek közé tartozom. Itt élek a „Közkönyvtárban”, mint „rendszerező-könyvtáros, levéltárgondnok”. Ám ez a definíció tulajdonképpen csak azt hivatott leplezni, hogy olyan öreg bútordarab vagyok, amit senkinek sincs szíve kidobni.

„Közkönyvtár”. Valójában van egy sokkal… fennköltebb, hivatalosabb elnevezése is, de arra már szinte senki sem emlékszik, talán csak a központi rendszerező algoritmusok, a megrögzött hivatalnokok… meg én. Ám történetünk szempontjából e név teljességgel másodlagos, így közlése tökéletesen felesleges. Maradjunk a közkedvelt Közkönyvtár elnevezésnél.

A Közkönyvtár hatalmas. Egy egész Univerzum értelmes fajainak irodalma megtalálható itt, szigorú katalogizálás szerint! Maga az épület nagyjában-egészében az egész bolygót jelenti; a fennmaradó területeken néhány, szám szerint három automatizált űrkikötő, valamint némi zöld növényzet foglal helyet. Viszont mégis könnyen bejárható egy speciális, mára már némileg feledésbe merült tértorzító eljárással. A katalogizáló rendszer segítségével kiválasztom a kívánt művet, majd elindulok a végtelennél is végtelenebb polcsorok közt kijelölt útvonalon, és néhány lépés után máris a kívánt helyen vagyok. Szédítő látvány elnézni a könyvespolcok között, és tudni, hogy a látvány nem optikai csalódás, az egyenesek a végtelenben valóban találkoznak!

…Persze, vannak olyan részek a könyvtárban, ahová nem csak én, de még a takarító-szervizelő automata személyzet sem teszi be a lábát! Legalábbis erről tanúskodik az, hogy ha nagyritkán mégis arra járok, a világítás mindig… inaktív, és por vastagon áll mindenen…

Mondhatnánk, eléggé kísérteties. Ám csak abba gondoljanak bele, az egész bolygón én vagyok az egyedüli állandó lakos! És gondoljanak, amit akarnak, még egy multidimenzionális, intergalaktikus könyvtárba sem járnak annyian, hogy soha ne érezzem magam egyedül…

Persze ezzel nem az Univerzum átlag kultúrigényét óhajtom minősíteni, csakhát… ide senki nem ugrik be csak azért, mert éppen erre járt. Annak idején, amikor felmerült az igény egy effajta… intézmény iránt, az egyik legfontosabb opció az volt a hely kiválasztása során, hogy stratégiailag a lehető legkisebb jelentősége legyen az adott bolygónak, mert történjék bármi, semlegesnek kell maradnia. Ez olyannyira jól sikerült, hogy még a legritkábban használt kereskedelmi útvonalak is messzire elkerülik ezt a szektort, így a „kísérteties” jelzőt nem csak a bolygóra, de tulajdonképpen az egész rendszerre a legnagyobb nyugalommal alkalmazhatjuk.

Most jut eszembe, még be sem mutatkoztam. Pedig ha azt akarom, hogy a következőkben általam elmesélendő történetnek hitelt adjanak, szükséges egyfajta… kvázi személyes kontaktus, ugyebár… Márpedig egy ismeretlennel meglehetősen nehéz bárminemű személyes kapcsolat kiépítése, ezért bemutatkozom. A nevem Frenk-Bob. Bár a hátam mögött elterjedt a „Two-Head”- ragadványnév, de a szemembe még senki nem hívott így. Hogy elkerüljem a további találgatások lavinájának megindulását, elmondom, valóban két fejem van. Ennek ellenére mégis az emberi fajhoz tartozom, csak egy olyan technikailag elmaradott bolygón születtem, ahol nem igazán tudtak mit kezdeni ezzel az egytestű, de kétfejű, életképes sziámi- ikerpárral, ugyanis – bár eddig is, és ezután is egyes szám első személyben írok – mi tulajdonképpen két külön személy vagyok. Ehhe… azt hiszem, valami ilyesmi lehetett az ősi lélekbetegség, a skizofrénia.

Mindenesetre úgy gondolom, ideje lenne belefogni a mesébe. Az egész akkor kezdődött, mikor arra ébredtem, hogy a Tökéletesek csapatszállító űrhajói kérnek engedélyt a leszállásra. Cseppet sem udvariasan…

Ez aztán precedens nélküli eset! Egyrészt fegyveres alakulatok még soha nem léphettek be a Közkönyvtárba, minthogy semmiféle fegyver behozatala nem megengedett; másrészt a Tökéleteseknek nem lehet nemet mondani… nem tanácsos!

Végül is megadtam a leszállási engedélyt (Nem mondtam volna? Az űrkikötők névleges parancsnoka is én vagyok.), azzal a feltétellel, hogy amíg a könyvtárban tartózkodnak, semminemű fegyverzetet nem aktiválnak.

Az Gorzanow Ház emberei voltak. Hajóik oldalára festett, a heraldika szabályit pontról-pontra követő címereiken kívül erről árulkodott egyenruhájuk színezete, mintája is: valamilyen élénksárga anyag, enyhén nonfiguratív sötétzöld mintázattal a vállakon. Iggazán hattásos!

Az űrkikötő kijárata egyenesen a központi kartotékozóba vezet, ami megközelítőleg 350 kilométerre van a LEGKÖZELEBBI űrkikötőtől. Aki nem szokott hozzá, azt meglehetősen megkavarhatja a gondolat…

Nos a Tökéleteseket természetesen SEMMI nem kavarhatja meg. Az ártana az imidzsüknek! Ehhez méltó határozottsággal léptek be az irodámba.

Hárman voltak. A többiek nyilván a hajókon maradtak, a tömegnyomort elkerülendő, feltehetőleg. Tipikus felállás: az egyikőjük előrébb, a két másik jobbról-balról. Ki gondolná, a középső kezdett beszélni!

– Üdvözöljük Frenk-Bob! A Gorzanow Ház Első Rensah-ja vagyok. Ha nem haragszik rögtön a tárgyra térek, mert feladatom nem tűr halasztást. Bizonyos közvetlen és közvetett bizonyítékok alapján arra a következtetésre jutott Házunk Stratégiai Főtanácsosa, hogy egy veszélyes bűnöző a Közkönyvtárban rejtőzött el a törvény ökle elől. Arra kérem tehát, Frenk-Bob, hogy ittlétünk alatt, segítendő a körözött személy mihamarabbi kézrekerítését, tegye inaktívvá a fegyverzetet inaktiváló védelmi rendszert!

Jó adag információ, mintegy köszönésként! Nem semmi! Felálltam az íróasztalom mögül. Csak óvatosan! Az embernek mindig jól meg kell gondolnia, mit mond egy Tökéletesnek…

– Üdvözlöm önöket Közkönyvtárban, úgy is, mint a Gorzanow-ház képviselőit itt a tudomány valaha volt legmonumentálisabb tárházában. Ám minden tiszteletem ellenére kénytelen vagyok megjegyezni, az egyszerűen lehetetlen, hogy valaki kijátssza a védelmi rendszert és a tudtom nélkül leszáll a bolygón, sőt el is rejtőzködik itt. Ebből logikusan következik, hogy csakis tudtommal tartózkodhat itt bárki is. Tehát bármilyen bizonyítéka van, ön tulajdonképpen engem vádol azzal, hogy egy veszélyes bűnözőt rejtegetek! (Tudják, a kornak meg van az az előnye, hogy szinte bárkit rendre utasíthatok, és a halálbüntetés sem tűnik olyan rémisztő lehetőségnek…)

A Rensah meglehetősen higgadt maradt. Szinte bocsánatkérő hangon válaszolt.

– Tisztelt, antikvárius úr, konkrétan fel sem merült az ön neve, mint esetleges felelős vagy bűnpártoló. Ám mi, önnel ellentétben nem lehetünk száz százalékosan meggyőzve ennek a helynek „elektronikus feddhetetlenségéről”, konkrétan nagyon is elképzelhetőnek tartjuk, hogy egy megfelelően képzett szakember gond nélkül feltörheti a védelmi mátrixot, így jelenlétét teljességgel elrejtheti a rendszer elől.

Néhány másodperces csönd következett. Ezt végig kellett gondolnom. Közben egy kisasztalhoz és néhány párnázott enyhén archaizáló fotelhez kísérve szórakozottan hellyel kínáltam a Tökéleteseket.

– Lehet valami abban, amit mondott, Rensah. Ugyanis ha valaki nem a hivatalos kiindulópontról lép be a könyvtárba, arról a központi számítógép nem tud… Konkrétan arra gondolok, hogy ha egy mű megtalálásához nem használja a katalogizáló rendszert, hanem mondjuk úgy, vaktában nekivág, mivel a könyvtár területén nincsenek mozgásérzékelők… a rendszer számára láthatatlan marad… De könyörgök, ki volna olyan balfék, hogy…

– Igen. Pont erre gondoltunk. Ha valaki szándékosan el akar tűnni a figyelő szemek elől! – A Tökéletes meglehetősen önelégültnek tűnt. Ám, ahogy őseink a Földön mondták: „Nem eszik olyan forrón a kását!”

– Ám van még itt egy probléma. Pontosabban jó néhány… Lássuk! Tegyük fel, hogy a maga – már megbocsásson – állítólagos bűnözője kijátssza bioszkennert és közeli szenzorokat. Ám valahol landolt, tehát valamelyik űrkikötőbe meg kellett érkeznie! Ezt hogyan rejthette el, mint tényt a rendszer elől? Aztán hol a hajója? Merthogy, ha jól tudom, jelenleg Önök az egyetlen látogatói a Közkönyvtárnak… és a központi számítógép is így tudja. De ha mindezen problémákra talál is valamilyen megoldást, van itt még egy kérdés. Az ég szerelmére, hogyan jött el mellettem?!

– Már megbocsásson, de… valamikor Ön is alszik… Vagy nem?!!

– Ebben téved. Egyikőnk mindig ébren van.

– Ha szabad megjegyeznem, ez igen csak előnyösen hangzik. Khmm, ha valaha is befuccsol ez a „könyvtárosdi”, azt hiszem jó eséllyel pályázhat meg bármilyen éjjeliőri állást… Visszatérve, nyilván nem ebben a helységben éli le az egész életét! Már csak a piszoár hiányából is erre a következtetésre kell, hogy jussak.

Megint hallgattunk egy sort. Elsőként a Rensah mondandójának első fele döbbentett meg. Ezek szerint valóban fontos, hogy megtalálják ezt az úgynevezett bűnözőt.

Egyébként meg azt kell mondjam, igaza van. Hiszen most, hogy belegondoltam, vált világossá, én a lehető legkevesebbet tartózkodom a központi kartotékozóban; állandóan a könyvtárat bújom. A kedvenceim az ősi, földi, még valódi papírra írt, titokzatos könyvek gyűjteménye; azt hiszem, az alkímiai ismereteim alapján, abban a bizonyos „sötét középkorban” már régen máglyán végeztem volna… már ha a kinézetemmel megérem a felnőtt kort. Ha pedig a központi számítógépnek mondanivalója akadt a számomra, négy lépéssel az „irodámba” érhettem. Akár a bolygó túlsó feléről is… Szédítő!

– Rendben van, Rensah, meggyőzött. Elismerem, elképzelhető, úgy értem, matematikailag, hogy egy bűnöző itt rejtőzködik. De miért tenné? Akkor ugyanúgy rab lenne, mint egy valódi börtönben!

– Mert ugyan ki keresné itt? Nemdebár…

– Valóban. Ki keresné itt? – néztem a Rensah szemébe – Önök végül is honnan szereztek tudomást az ittlétéről?

A Tökéletesek összenéztek, s szinte hallottam, amint gondolatban megbeszélik, mennyit mondhatnak el Nekem.

Semmit.

– Sajnálom, Frenk-Bob, az információ az Ön biztonsági szintjén nem elérhető. Tehát most, hogy mindent tisztáztunk, arra kérem, kapcsolja ki végre az inaktiválót, vagy nem állok jót magamért!

– Elhiheti, Rensah, szívesen megtenném, legjobb meggyőződésem ellenére is. Ám nem tehetem. Pontosabban egyszerűen képtelen vagyok rá. Az inaktiváló erőtér egy idős az épülettel, mint ahogy a tértorzító katalogizáló is. Bár ez utóbbit kezelni tudom, de a működési elvéről sajnos fogalmam sincs, mint ahogy a világmindenségben jelenleg élő értelmes lények közül senkinek sincs immár. Elveszett technológia, mondhatni. A fegyverzet-inaktiválóval ugyanaz a helyzet, ráadásul azonban még csak azt sem tudom, ennek hol van a központi vezérlője, nem beszélve az érzékelők hollétéről. Csak a tény marad, mely szerint minden a csúzlinál bonyolultabb fegyver egyszerűen működésképtelen a bolygón. Sorry…

A Tökéletes nem tűnt igazán boldognak. Sőt, kifejezetten dühösnek tűnt. Bizonyára nem szokott hozzá, hogy valaki ellent mondjon neki… Ahhoz meg pláne nem, hogy ilyen jóízűen derüljenek rajta. Merthogy, szégyen-nem szégyen, derültem.

– Rendben. – közölte aztán fagyos hangon. Ezzel a hangsúllyal világóceánokat lehetne befagyasztani. Siettem segítőkésznek mutatkozni, bár talán cseppet elkésve.

– És mégis, hogyan próbálják megtalálni?

A Tökéletesek teljesen egyszerre felálltak.

– Módszeresen az egész átkozott bolygót átkutatjuk érte, ha kell!

– Úgy érti, gyalogosan? Rohadt nagy ám ez a könyvtár…

– Tisztában vagyok a bolygó méreteivel, gondnok! És nem, nem gyalogosan gondoltam. Módszeresen, tehát fajonként, betűnként, mintegy „végigpörgetve” az egész ódon kartotékot!

Több szó nem igazán esett köztünk. A felindult Tökéletes, és két hasonló minőségű kísérője visszacsörtetett a térkapun keresztül a kikötőbe, majd olyan 20 perccel később egy nagy csapat fegyvertelen Tökéletes élén tértek vissza. Egyikőjük, gondolom, a saját könyvtárprogram-kezelőjük, kezelésbe vette a kartotékrendszert, s ennek a „specialistának” az útmutatásai alapján valóban nekiláttak a Közkönyvtár átkutatásának. Mit mondjak, nem irigyeltem őket. A több száz faj, a felfoghatatlanul nagy tudásanyag… nem tartottam valószínűnek, hogy az idén végeznek.

Aztán volt itt még valami. Az én biztonsági szintem, mint könyvtáros, olyan hármas lehetett. A Tökéletesek feldúlt irányítója olyan erős nyolcassal rendelkezhetett. A Tökéletesek legfőbb irányítói, az úgynevezett Sahu-k tízes biztonsági szinttel irányították a Galaxist. Elvileg övék volt a legmagasabb szint. Legalábbis MINDENKI így tudta. Ehhez mérten a könyvtár is biztonsági szintekre volt osztva. Egy teszem azt ötös szintű látogató nem tehette be a lábát egy hatos biztonsági szintű könyveket tartalmazó kartotékba. Viszont a könyvtári kartotékban a legmagasabb biztonsági szint a 12-es! Ami azt jelenti, hogy a Közkönyvtár bizonyos folyosóira még a Tökéletesek vezetői sem léphetnek. Mivel viszont a könyvtárosnak mindenhová szabad bejárása kell, hogy legyen, a központi kartotékrendszer memóriája szerint az én szintem 13-as! (Csak úgy lábjegyzetként: egyetlen terem van a bolygón, ami 13-as biztonsági besorolású, ez a saját személyes lakrészem. Jó tudni, hogy a Galaxis főmuftija nem zavarhat a klotyón…)

Ha mindehhez hozzáveszem, hogy a központi kartotékozó memóriájában MINDEN értelmes élőlény szerepel, a biztonsági szintjével együtt, akkor gondolom semmi meglepőt nem találnak abban, hogy a kartotékozó érzékelte a specialistát a szintjével együtt, és az első másodpercben eltüntette a szeme elől azokat a folyosószakaszokat, melyek biztonsági szintje a specialista szintjénél magasabb volt.

Ám a kartotékozó ilyetén működése nem volt köztudott, éppen azért, hogy ezzel is csökkentse egy nem kompetens kívülálló számára a hely értékét. Mindent a biztonságért!

Talán szólnom kellett volna. De a mód, ahogy egyszerűen egy idegent ültettek az ÉN székembe, minden segítő szándékot kiirtott belőlem. Ha a „specialista” valóban értett volna a dolgához, akkor egyrészt azzal kezdte volna, hogy nem ül a helyemre, másrészt rögtön észlelnie kellett volna, hogy csökkent az elérhető folyosók száma.

És ekkor vált világossá számomra, hogy ha tényleg van itt valaki illegálisan, azt EZEK soha nem találják meg. Hisz ha tényleg fel tudja törni a rendszert, amit mondjuk erősen kétlek, akkor tudja, hogy vannak olyan helyek, ahová senki nem juthat el.

Aztán egy újabb kényelmetlen gondolatom támadt. Mi van akkor, ha az állítólagos behatoló biztonsági szintje magasabb, mint 13?… Ez esetben tudnék a jelenlétéről?! Feszülten nyeltem egyet.

– Hagy kössem le még néhány másodpercre, Rensah!

Nem mondhatnám, hogy a kitörő lelkesedés ült ki Mr. Tökéletes arcára, hogy meg mertem szólítani a korábbi beszélgetésünk után, de azért nagy kegyesen felém fordult.

– Nos?

A „specialista” ekkor indította útjára az utolsó „alakulatot”, így most volt néhány másodpercünk az első visszatérésekig. Várakozóan nézett rám.

– Tisztában vagyok vele, hogy az én biztonsági szintem nem tesz túl sok információt hozzáférhetővé a számomra, de hagy kérdezzek valamit. Az önök információi alapján, legalább csak úgy megközelítőleg, mennyi ideje tartózkodik a Közkönyvtárban ez a bizonyos bűnöző? Kb…?

Alig palástolt káröröm, talán így tudnám leginkább visszaadni az érzetet, amely kikönyökölt a Tökéletes szemébe. Hátborzongató!

– A legoptimálisabb becslések szerint is minimum két hónapja, hogy itt rejtőzködik.

– Két hónapja… hmm. És miért csak most jöttek elkapni a grabancát? Ne is mondja, az én biztonsági szintemen az információ nem elérhető. Igaz?

Ott hagytam. A meglehetősen hibátlan úr nyilván csodálkozott volna, ha tudja, szándékával ellenkezőleg, megnyugodtam. Ha ez a rejtélyes Valaki már két hónapja itt van, és ártó szándékkal érkezett, már rég megmutatta volna magát. De mivel ezt nem tette, valószínűleg rám nem veszélyes.

…Sorra jöttek vissza az eredménytelen kutatásokkal a Tökéletesek. Az első néhány „futamot” még figyelemmel kísértem, hátha „vak tyúk is talál szemet” alapon sikerrel jár valamelyikük, ám semmi ilyesmi nem történt.

…Idővel visszaálltam a megszokott kerékvágásba, azzal az egy különbséggel, hogy egy időre mellőztem az ősi könyvek közé tett látogatásaimat, már csak azért is, mert azok 11-es biztonsági szintűek voltak… Érdekes, nem?

Aztán, úgy három hónappal a megérkezésük után, végre történt valami. Nevezetesen az, hogy az egyik csoport nem jött vissza! Meglehetősen nagy lett a fejetlenség. Az úgynevezett Tökéletesek tökéletesen elveszítették a dolgok felett az irányítást, mindenki egyszerre akart tudni mindent. Egyedül Rensah őrizte meg a hidegvérét. Aztán az egész banda úgy hallgatott el, mintha valaki túlüvöltötte volna a hangzavart, úgymond „lekussolta” volna őket. Gyanítottam, hogy valóban valami ilyesmi történt…

– Nos…- hallatszott a Rensah hangja.- Most, hogy ilyen jól összeszedtük magunkat, megtudhatnám, hogy végül is mi történt?

– A 275-ös egység nem felel, uram. Nem jöttek vissza a megbeszélt időre, és rádiókapcsolat sincs velük.

– És ők hová mentek?…

– A Reposh faj irodalma „R”-betű. Ha szabad megjegyeznem, ez meglehetősen csekély irodalommal rendelkező faj lehet…merthogy a legtöbb eddigi átvizsgált fajnál az ilyen betűjelek tovább vannak bontva… érti, ra-re, re-rh…

– Értem. Elhiheti. De ez most abszolút mellékes. Intézkedjen, oda megyünk.

Csak puszta kíváncsiságból rálestem az „adatzsonglőr” válla felett a monitorra, véletlenül nem az-e az a szakasz, ahol mindig javításra szorul a világítás. Megérzésem helyes volt. Ez az.

Annak idején, a szülőbolygómon mindig azt mondták szüleim, hogy elég kíváncsiság szorult belém két embernek is. Bár most, hogy belegondolok, van ebben valami kellemetlen felhang… Mindenesetre nem bírtam magammal, és én is a Tökéletesekkel tartottam.

Megbántam.

Rögtön megtaláltuk az öttagú csapatot, meg még valakit. Első látásra egyértelmű volt, hogy halottak. Tagjaik irreális pózokba voltak csavarodva, vér alvadozott lassan a valódi bőrkötésű könyveken.

– Mi történhetett itt? –így valamelyik Tökéletes.

– Hát nem egyértelmű? – válaszolta a Rensah. – A fickó kicsinálta a 275-ös egységet, aztán miután belátta, mit is tett, végzett magával. Az ügy lezárva. Pakoljunk össze és menjünk haza.

Én ezalatt jól megnéztem magamnak a fickót, akit kerestek. Még soha nem láttam, ebben biztos voltam. Meg abban is, hogy  ami az arcára van írva, az sokkal inkább tűnik halálfélelemnek, mint bűnbánatnak…

Aztán még valamit észrevettem. Valamit, néhány méterrel odébb, aminek hatására rögtön odarendeltem a takarítószemélyzetet. Csak reménykedhettem, hogy a Tökéletesek nem veszik észre.

Ám azoknak kisebb bajuk is nagyobb volt annál. Ugyanis nem mindenki osztotta a Rensah azon véleményét maradéktalanul, miszerint öngyilkosság történt. A Rensah egy ideig tűrt, aztán megelégelte a hangzavart.

– Azt mondjátok, idegenkezűség? Hát mutassatok csak egy kéznyomot! Itt minden csupa vér! Ha valaki más intézte el őket, akkor annak hol a nyoma?! Amit én itt látok, az alapján vagy ő volt a tettes, vagy az elkövető egyszerűen köddé vált!

…Elmentek. Meglepő gyorsasággal, 15 perc alatt. Nem mondhatnám, hogy nem könnyebbültem meg…

Mikor már biztos lehettem benne, hogy az utolsó Tökéletes űrhajó is más, nyugodtabb szektorba ugrott, magamhoz rendeltem a kis takarítórobotot. Rövid unszolásomra előadta, amit talált.

Megnéztem. Alaposan. Megforgattam az ujjaim közt. Körülbelül ilyennek képzeltem. Csak képzeltem…

Aztán ledobtam a kisasztalra, majd töltöttem magamnak egy pohár brandyt. Hátradőltem a fát utánzó fotelben és így merengtem tovább.

Egy 14-es biztonsági besorolású kártya. Név nélkül.

2003