Az első, sorozatindító Közkönyvtár-novella. Megjelent Az Új Galaxis 3. számában, 2004.-ben.
…Az ódon könyvek világa egy zárt kis mikrokozmosz, hol nem
mindenki érzi igazán otthon magát. Az a dohos miazma, mi a lassan penészedő
falak, a fényt évtizedek óta nem látott sarkokban rothadó, mindenki számára
érdektelen iratok, megsárgult papírú anyakönyvi kivonatok, megperzselődött
szegélyű tulajdonlevelek, no meg a félelmesnek tűnő tudást rejtő könyvek
egészen más jellegű szagából olvad egy borzongató aurájú kisugárzássá…
Mondjuk úgy, kevesen szeretik.
Ám én ezen kevesek közé tartozom. Itt élek a
„Közkönyvtárban”, mint „rendszerező-könyvtáros, levéltárgondnok”. Ám ez a
definíció tulajdonképpen csak azt hivatott leplezni, hogy olyan öreg bútordarab
vagyok, amit senkinek sincs szíve kidobni.
„Közkönyvtár”. Valójában van egy sokkal… fennköltebb,
hivatalosabb elnevezése is, de arra már szinte senki sem emlékszik, talán csak
a központi rendszerező algoritmusok, a megrögzött hivatalnokok… meg én. Ám
történetünk szempontjából e név teljességgel másodlagos, így közlése tökéletesen
felesleges. Maradjunk a közkedvelt Közkönyvtár elnevezésnél.
A Közkönyvtár hatalmas. Egy egész Univerzum értelmes
fajainak irodalma megtalálható itt, szigorú katalogizálás szerint! Maga az
épület nagyjában-egészében az egész bolygót jelenti; a fennmaradó területeken
néhány, szám szerint három automatizált űrkikötő, valamint némi zöld növényzet
foglal helyet. Viszont mégis könnyen bejárható egy speciális, mára már némileg
feledésbe merült tértorzító eljárással. A katalogizáló rendszer segítségével
kiválasztom a kívánt művet, majd elindulok a végtelennél is végtelenebb
polcsorok közt kijelölt útvonalon, és néhány lépés után máris a kívánt helyen
vagyok. Szédítő látvány elnézni a könyvespolcok között, és tudni, hogy a
látvány nem optikai csalódás, az egyenesek a végtelenben valóban találkoznak!
…Persze, vannak olyan részek a könyvtárban, ahová nem csak
én, de még a takarító-szervizelő automata személyzet sem teszi be a lábát!
Legalábbis erről tanúskodik az, hogy ha nagyritkán mégis arra járok, a
világítás mindig… inaktív, és por vastagon áll mindenen…
Mondhatnánk, eléggé kísérteties. Ám csak abba gondoljanak
bele, az egész bolygón én vagyok az egyedüli állandó lakos! És gondoljanak,
amit akarnak, még egy multidimenzionális, intergalaktikus könyvtárba sem járnak
annyian, hogy soha ne érezzem magam egyedül…
Persze ezzel nem az Univerzum átlag kultúrigényét óhajtom
minősíteni, csakhát… ide senki nem ugrik be csak azért, mert éppen erre járt.
Annak idején, amikor felmerült az igény egy effajta… intézmény iránt, az egyik
legfontosabb opció az volt a hely kiválasztása során, hogy stratégiailag a
lehető legkisebb jelentősége legyen az adott bolygónak, mert történjék bármi,
semlegesnek kell maradnia. Ez olyannyira jól sikerült, hogy még a legritkábban
használt kereskedelmi útvonalak is messzire elkerülik ezt a szektort, így a
„kísérteties” jelzőt nem csak a bolygóra, de tulajdonképpen az egész rendszerre
a legnagyobb nyugalommal alkalmazhatjuk.
Most jut eszembe, még be sem mutatkoztam. Pedig ha azt
akarom, hogy a következőkben általam elmesélendő történetnek hitelt adjanak,
szükséges egyfajta… kvázi személyes kontaktus, ugyebár… Márpedig egy
ismeretlennel meglehetősen nehéz bárminemű személyes kapcsolat kiépítése, ezért
bemutatkozom. A nevem Frenk-Bob. Bár a hátam mögött elterjedt a „Two-Head”-
ragadványnév, de a szemembe még senki nem hívott így. Hogy elkerüljem a további
találgatások lavinájának megindulását, elmondom, valóban két fejem van. Ennek
ellenére mégis az emberi fajhoz tartozom, csak egy olyan technikailag
elmaradott bolygón születtem, ahol nem igazán tudtak mit kezdeni ezzel az egytestű,
de kétfejű, életképes sziámi- ikerpárral, ugyanis – bár eddig is, és ezután is
egyes szám első személyben írok – mi tulajdonképpen két külön személy vagyok.
Ehhe… azt hiszem, valami ilyesmi lehetett az ősi lélekbetegség, a skizofrénia.
Mindenesetre úgy gondolom, ideje lenne belefogni a mesébe.
Az egész akkor kezdődött, mikor arra ébredtem, hogy a Tökéletesek csapatszállító
űrhajói kérnek engedélyt a leszállásra. Cseppet sem udvariasan…
Ez aztán precedens nélküli eset! Egyrészt fegyveres
alakulatok még soha nem léphettek be a Közkönyvtárba, minthogy semmiféle
fegyver behozatala nem megengedett; másrészt a Tökéleteseknek nem lehet nemet
mondani… nem tanácsos!
Végül is megadtam a leszállási engedélyt (Nem mondtam volna?
Az űrkikötők névleges parancsnoka is én vagyok.), azzal a feltétellel, hogy
amíg a könyvtárban tartózkodnak, semminemű fegyverzetet nem aktiválnak.
Az Gorzanow Ház emberei voltak. Hajóik oldalára festett, a
heraldika szabályit pontról-pontra követő címereiken kívül erről árulkodott
egyenruhájuk színezete, mintája is: valamilyen élénksárga anyag, enyhén
nonfiguratív sötétzöld mintázattal a vállakon. Iggazán hattásos!
Az űrkikötő kijárata egyenesen a központi kartotékozóba
vezet, ami megközelítőleg 350 kilométerre van a LEGKÖZELEBBI űrkikötőtől. Aki
nem szokott hozzá, azt meglehetősen megkavarhatja a gondolat…
Nos a Tökéleteseket természetesen SEMMI nem kavarhatja meg.
Az ártana az imidzsüknek! Ehhez méltó határozottsággal léptek be az irodámba.
Hárman voltak. A többiek nyilván a hajókon maradtak, a
tömegnyomort elkerülendő, feltehetőleg. Tipikus felállás: az egyikőjük előrébb,
a két másik jobbról-balról. Ki gondolná, a középső kezdett beszélni!
– Üdvözöljük Frenk-Bob! A Gorzanow Ház Első Rensah-ja
vagyok. Ha nem haragszik rögtön a tárgyra térek, mert feladatom nem tűr
halasztást. Bizonyos közvetlen és közvetett bizonyítékok alapján arra a
következtetésre jutott Házunk Stratégiai Főtanácsosa, hogy egy veszélyes bűnöző
a Közkönyvtárban rejtőzött el a törvény ökle elől. Arra kérem tehát, Frenk-Bob,
hogy ittlétünk alatt, segítendő a körözött személy mihamarabbi kézrekerítését,
tegye inaktívvá a fegyverzetet inaktiváló védelmi rendszert!
Jó adag információ, mintegy köszönésként! Nem semmi!
Felálltam az íróasztalom mögül. Csak óvatosan! Az embernek mindig jól meg kell
gondolnia, mit mond egy Tökéletesnek…
– Üdvözlöm önöket Közkönyvtárban, úgy is, mint a
Gorzanow-ház képviselőit itt a tudomány valaha volt legmonumentálisabb
tárházában. Ám minden tiszteletem ellenére kénytelen vagyok megjegyezni, az egyszerűen
lehetetlen, hogy valaki kijátssza a védelmi rendszert és a tudtom nélkül
leszáll a bolygón, sőt el is rejtőzködik itt. Ebből logikusan következik, hogy
csakis tudtommal tartózkodhat itt bárki is. Tehát bármilyen bizonyítéka van, ön
tulajdonképpen engem vádol azzal, hogy egy veszélyes bűnözőt rejtegetek!
(Tudják, a kornak meg van az az előnye, hogy szinte bárkit rendre utasíthatok,
és a halálbüntetés sem tűnik olyan rémisztő lehetőségnek…)
A Rensah meglehetősen higgadt maradt. Szinte bocsánatkérő hangon
válaszolt.
– Tisztelt, antikvárius úr, konkrétan fel sem merült az ön
neve, mint esetleges felelős vagy bűnpártoló. Ám mi, önnel ellentétben nem
lehetünk száz százalékosan meggyőzve ennek a helynek „elektronikus
feddhetetlenségéről”, konkrétan nagyon is elképzelhetőnek tartjuk, hogy egy
megfelelően képzett szakember gond nélkül feltörheti a védelmi mátrixot, így
jelenlétét teljességgel elrejtheti a rendszer elől.
Néhány másodperces csönd következett. Ezt végig kellett
gondolnom. Közben egy kisasztalhoz és néhány párnázott enyhén archaizáló
fotelhez kísérve szórakozottan hellyel kínáltam a Tökéleteseket.
– Lehet valami abban, amit mondott, Rensah. Ugyanis ha
valaki nem a hivatalos kiindulópontról lép be a könyvtárba, arról a központi
számítógép nem tud… Konkrétan arra gondolok, hogy ha egy mű megtalálásához nem
használja a katalogizáló rendszert, hanem mondjuk úgy, vaktában nekivág, mivel
a könyvtár területén nincsenek mozgásérzékelők… a rendszer számára láthatatlan
marad… De könyörgök, ki volna olyan balfék, hogy…
– Igen. Pont erre gondoltunk. Ha valaki szándékosan el akar
tűnni a figyelő szemek elől! – A Tökéletes meglehetősen önelégültnek tűnt. Ám,
ahogy őseink a Földön mondták: „Nem eszik olyan forrón a kását!”
– Ám van még itt egy probléma. Pontosabban jó néhány…
Lássuk! Tegyük fel, hogy a maga – már megbocsásson – állítólagos bűnözője
kijátssza bioszkennert és közeli szenzorokat. Ám valahol landolt, tehát
valamelyik űrkikötőbe meg kellett érkeznie! Ezt hogyan rejthette el, mint tényt
a rendszer elől? Aztán hol a hajója? Merthogy, ha jól tudom, jelenleg Önök az
egyetlen látogatói a Közkönyvtárnak… és a központi számítógép is így tudja. De
ha mindezen problémákra talál is valamilyen megoldást, van itt még egy kérdés.
Az ég szerelmére, hogyan jött el mellettem?!
– Már megbocsásson, de… valamikor Ön is alszik… Vagy nem?!!
– Ebben téved. Egyikőnk mindig ébren van.
– Ha szabad megjegyeznem, ez igen csak előnyösen hangzik.
Khmm, ha valaha is befuccsol ez a „könyvtárosdi”, azt hiszem jó eséllyel
pályázhat meg bármilyen éjjeliőri állást… Visszatérve, nyilván nem ebben a
helységben éli le az egész életét! Már csak a piszoár hiányából is erre a
következtetésre kell, hogy jussak.
Megint hallgattunk egy sort. Elsőként a Rensah mondandójának
első fele döbbentett meg. Ezek szerint valóban fontos, hogy megtalálják ezt az
úgynevezett bűnözőt.
Egyébként meg azt kell mondjam, igaza van. Hiszen most, hogy
belegondoltam, vált világossá, én a lehető legkevesebbet tartózkodom a központi
kartotékozóban; állandóan a könyvtárat bújom. A kedvenceim az ősi, földi, még
valódi papírra írt, titokzatos könyvek gyűjteménye; azt hiszem, az alkímiai
ismereteim alapján, abban a bizonyos „sötét középkorban” már régen máglyán
végeztem volna… már ha a kinézetemmel megérem a felnőtt kort. Ha pedig a
központi számítógépnek mondanivalója akadt a számomra, négy lépéssel az
„irodámba” érhettem. Akár a bolygó túlsó feléről is… Szédítő!
– Rendben van, Rensah, meggyőzött. Elismerem, elképzelhető,
úgy értem, matematikailag, hogy egy bűnöző itt rejtőzködik. De miért tenné?
Akkor ugyanúgy rab lenne, mint egy valódi börtönben!
– Mert ugyan ki keresné itt? Nemdebár…
– Valóban. Ki keresné itt? – néztem a Rensah szemébe – Önök
végül is honnan szereztek tudomást az ittlétéről?
A Tökéletesek összenéztek, s szinte hallottam, amint
gondolatban megbeszélik, mennyit mondhatnak el Nekem.
Semmit.
– Sajnálom, Frenk-Bob, az információ az Ön biztonsági
szintjén nem elérhető. Tehát most, hogy mindent tisztáztunk, arra kérem,
kapcsolja ki végre az inaktiválót, vagy nem állok jót magamért!
– Elhiheti, Rensah, szívesen megtenném, legjobb meggyőződésem
ellenére is. Ám nem tehetem. Pontosabban egyszerűen képtelen vagyok rá. Az
inaktiváló erőtér egy idős az épülettel, mint ahogy a tértorzító katalogizáló
is. Bár ez utóbbit kezelni tudom, de a működési elvéről sajnos fogalmam sincs,
mint ahogy a világmindenségben jelenleg élő értelmes lények közül senkinek
sincs immár. Elveszett technológia, mondhatni. A fegyverzet-inaktiválóval
ugyanaz a helyzet, ráadásul azonban még csak azt sem tudom, ennek hol van a
központi vezérlője, nem beszélve az érzékelők hollétéről. Csak a tény marad,
mely szerint minden a csúzlinál bonyolultabb fegyver egyszerűen működésképtelen
a bolygón. Sorry…
A Tökéletes nem tűnt igazán boldognak. Sőt, kifejezetten
dühösnek tűnt. Bizonyára nem szokott hozzá, hogy valaki ellent mondjon neki…
Ahhoz meg pláne nem, hogy ilyen jóízűen derüljenek rajta. Merthogy, szégyen-nem
szégyen, derültem.
– Rendben. – közölte aztán fagyos hangon. Ezzel a
hangsúllyal világóceánokat lehetne befagyasztani. Siettem segítőkésznek
mutatkozni, bár talán cseppet elkésve.
– És mégis, hogyan próbálják megtalálni?
A Tökéletesek teljesen egyszerre felálltak.
– Módszeresen az egész átkozott bolygót átkutatjuk érte, ha
kell!
– Úgy érti, gyalogosan? Rohadt nagy ám ez a könyvtár…
– Tisztában vagyok a bolygó méreteivel, gondnok! És nem, nem
gyalogosan gondoltam. Módszeresen, tehát fajonként, betűnként, mintegy
„végigpörgetve” az egész ódon kartotékot!
Több szó nem igazán esett köztünk. A felindult Tökéletes, és
két hasonló minőségű kísérője visszacsörtetett a térkapun keresztül a kikötőbe,
majd olyan 20 perccel később egy nagy csapat fegyvertelen Tökéletes élén tértek
vissza. Egyikőjük, gondolom, a saját könyvtárprogram-kezelőjük, kezelésbe vette
a kartotékrendszert, s ennek a „specialistának” az útmutatásai alapján valóban
nekiláttak a Közkönyvtár átkutatásának. Mit mondjak, nem irigyeltem őket. A
több száz faj, a felfoghatatlanul nagy tudásanyag… nem tartottam valószínűnek,
hogy az idén végeznek.
Aztán volt itt még valami. Az én biztonsági szintem, mint
könyvtáros, olyan hármas lehetett. A Tökéletesek feldúlt irányítója olyan erős
nyolcassal rendelkezhetett. A Tökéletesek legfőbb irányítói, az úgynevezett
Sahu-k tízes biztonsági szinttel irányították a Galaxist. Elvileg övék volt a
legmagasabb szint. Legalábbis MINDENKI így tudta. Ehhez mérten a könyvtár is
biztonsági szintekre volt osztva. Egy teszem azt ötös szintű látogató nem
tehette be a lábát egy hatos biztonsági szintű könyveket tartalmazó kartotékba.
Viszont a könyvtári kartotékban a legmagasabb biztonsági szint a 12-es! Ami azt
jelenti, hogy a Közkönyvtár bizonyos folyosóira még a Tökéletesek vezetői sem
léphetnek. Mivel viszont a könyvtárosnak mindenhová szabad bejárása kell, hogy
legyen, a központi kartotékrendszer memóriája szerint az én szintem 13-as! (Csak
úgy lábjegyzetként: egyetlen terem van a bolygón, ami 13-as biztonsági
besorolású, ez a saját személyes lakrészem. Jó tudni, hogy a Galaxis főmuftija
nem zavarhat a klotyón…)
Ha mindehhez hozzáveszem, hogy a központi kartotékozó
memóriájában MINDEN értelmes élőlény szerepel, a biztonsági szintjével együtt,
akkor gondolom semmi meglepőt nem találnak abban, hogy a kartotékozó érzékelte
a specialistát a szintjével együtt, és az első másodpercben eltüntette a szeme
elől azokat a folyosószakaszokat, melyek biztonsági szintje a specialista
szintjénél magasabb volt.
Ám a kartotékozó ilyetén működése nem volt köztudott, éppen
azért, hogy ezzel is csökkentse egy nem kompetens kívülálló számára a hely
értékét. Mindent a biztonságért!
Talán szólnom kellett volna. De a mód, ahogy egyszerűen egy
idegent ültettek az ÉN székembe, minden segítő szándékot kiirtott belőlem. Ha a
„specialista” valóban értett volna a dolgához, akkor egyrészt azzal kezdte
volna, hogy nem ül a helyemre, másrészt rögtön észlelnie kellett volna, hogy
csökkent az elérhető folyosók száma.
És ekkor vált világossá számomra, hogy ha tényleg van itt
valaki illegálisan, azt EZEK soha nem találják meg. Hisz ha tényleg fel tudja
törni a rendszert, amit mondjuk erősen kétlek, akkor tudja, hogy vannak olyan helyek,
ahová senki nem juthat el.
Aztán egy újabb kényelmetlen gondolatom támadt. Mi van
akkor, ha az állítólagos behatoló biztonsági szintje magasabb, mint 13?… Ez
esetben tudnék a jelenlétéről?! Feszülten nyeltem egyet.
– Hagy kössem le még néhány másodpercre, Rensah!
Nem mondhatnám, hogy a kitörő lelkesedés ült ki Mr.
Tökéletes arcára, hogy meg mertem szólítani a korábbi beszélgetésünk után, de
azért nagy kegyesen felém fordult.
– Nos?
A „specialista” ekkor indította útjára az utolsó
„alakulatot”, így most volt néhány másodpercünk az első visszatérésekig.
Várakozóan nézett rám.
– Tisztában vagyok vele, hogy az én biztonsági szintem nem
tesz túl sok információt hozzáférhetővé a számomra, de hagy kérdezzek valamit.
Az önök információi alapján, legalább csak úgy megközelítőleg, mennyi ideje
tartózkodik a Közkönyvtárban ez a bizonyos bűnöző? Kb…?
Alig palástolt káröröm, talán így tudnám leginkább
visszaadni az érzetet, amely kikönyökölt a Tökéletes szemébe. Hátborzongató!
– A legoptimálisabb becslések szerint is minimum két
hónapja, hogy itt rejtőzködik.
– Két hónapja… hmm. És miért csak most jöttek elkapni a
grabancát? Ne is mondja, az én biztonsági szintemen az információ nem elérhető.
Igaz?
Ott hagytam. A meglehetősen hibátlan úr nyilván csodálkozott
volna, ha tudja, szándékával ellenkezőleg, megnyugodtam. Ha ez a rejtélyes
Valaki már két hónapja itt van, és ártó szándékkal érkezett, már rég megmutatta
volna magát. De mivel ezt nem tette, valószínűleg rám nem veszélyes.
…Sorra jöttek vissza az eredménytelen kutatásokkal a Tökéletesek.
Az első néhány „futamot” még figyelemmel kísértem, hátha „vak tyúk is talál
szemet” alapon sikerrel jár valamelyikük, ám semmi ilyesmi nem történt.
…Idővel visszaálltam a megszokott kerékvágásba, azzal az egy
különbséggel, hogy egy időre mellőztem az ősi könyvek közé tett látogatásaimat,
már csak azért is, mert azok 11-es biztonsági szintűek voltak… Érdekes, nem?
Aztán, úgy három hónappal a megérkezésük után, végre történt
valami. Nevezetesen az, hogy az egyik csoport nem jött vissza! Meglehetősen
nagy lett a fejetlenség. Az úgynevezett Tökéletesek tökéletesen elveszítették a
dolgok felett az irányítást, mindenki egyszerre akart tudni mindent. Egyedül
Rensah őrizte meg a hidegvérét. Aztán az egész banda úgy hallgatott el, mintha
valaki túlüvöltötte volna a hangzavart, úgymond „lekussolta” volna őket.
Gyanítottam, hogy valóban valami ilyesmi történt…
– Nos…- hallatszott a Rensah hangja.- Most, hogy ilyen jól
összeszedtük magunkat, megtudhatnám, hogy végül is mi történt?
– A 275-ös egység nem felel, uram. Nem jöttek vissza a
megbeszélt időre, és rádiókapcsolat sincs velük.
– És ők hová mentek?…
– A Reposh faj irodalma „R”-betű. Ha szabad megjegyeznem, ez
meglehetősen csekély irodalommal rendelkező faj lehet…merthogy a legtöbb eddigi
átvizsgált fajnál az ilyen betűjelek tovább vannak bontva… érti, ra-re, re-rh…
– Értem. Elhiheti. De ez most abszolút mellékes.
Intézkedjen, oda megyünk.
Csak puszta kíváncsiságból rálestem az „adatzsonglőr” válla
felett a monitorra, véletlenül nem az-e az a szakasz, ahol mindig javításra
szorul a világítás. Megérzésem helyes volt. Ez az.
Annak idején, a szülőbolygómon mindig azt mondták szüleim,
hogy elég kíváncsiság szorult belém két embernek is. Bár most, hogy
belegondolok, van ebben valami kellemetlen felhang… Mindenesetre nem bírtam
magammal, és én is a Tökéletesekkel tartottam.
Megbántam.
Rögtön megtaláltuk az öttagú csapatot, meg még valakit. Első
látásra egyértelmű volt, hogy halottak. Tagjaik irreális pózokba voltak
csavarodva, vér alvadozott lassan a valódi bőrkötésű könyveken.
– Mi történhetett itt? –így valamelyik Tökéletes.
– Hát nem egyértelmű? – válaszolta a Rensah. – A fickó
kicsinálta a 275-ös egységet, aztán miután belátta, mit is tett, végzett
magával. Az ügy lezárva. Pakoljunk össze és menjünk haza.
Én ezalatt jól megnéztem magamnak a fickót, akit kerestek.
Még soha nem láttam, ebben biztos voltam. Meg abban is, hogy ami az arcára van írva, az sokkal inkább
tűnik halálfélelemnek, mint bűnbánatnak…
Aztán még valamit észrevettem. Valamit, néhány méterrel
odébb, aminek hatására rögtön odarendeltem a takarítószemélyzetet. Csak
reménykedhettem, hogy a Tökéletesek nem veszik észre.
Ám azoknak kisebb bajuk is nagyobb volt annál. Ugyanis nem
mindenki osztotta a Rensah azon véleményét maradéktalanul, miszerint
öngyilkosság történt. A Rensah egy ideig tűrt, aztán megelégelte a hangzavart.
– Azt mondjátok, idegenkezűség? Hát mutassatok csak egy
kéznyomot! Itt minden csupa vér! Ha valaki más intézte el őket, akkor annak hol
a nyoma?! Amit én itt látok, az alapján vagy ő volt a tettes, vagy az elkövető
egyszerűen köddé vált!
…Elmentek. Meglepő gyorsasággal, 15 perc alatt. Nem
mondhatnám, hogy nem könnyebbültem meg…
Mikor már biztos lehettem benne, hogy az utolsó Tökéletes
űrhajó is más, nyugodtabb szektorba ugrott, magamhoz rendeltem a kis
takarítórobotot. Rövid unszolásomra előadta, amit talált.
Megnéztem. Alaposan. Megforgattam az ujjaim közt. Körülbelül
ilyennek képzeltem. Csak képzeltem…
Aztán ledobtam a kisasztalra, majd töltöttem magamnak egy
pohár brandyt. Hátradőltem a fát utánzó fotelben és így merengtem tovább.
Egy 14-es biztonsági besorolású kártya. Név nélkül.
2003
Teljesen őszintén mondom, hogy pár logikai anomáliát és stilisztikai furcsaságot leszámítva ez egy baromi jó írás.
VálaszTörlésKomolyan azt kell mondanom, hogy le a kalappal! Hosszabb novellákat ritkán olvasok végig monitorról, de ezt most letoltam egyben.
Igazán tetszett a Douglas Adams féle légkör, de mégsem mondanám, hogy annak a másolata.
Amúgy egy kérdés: az univerzum tudásközpontjában tényleg nincs leírás a saját rendszerükről?
De ez mellékes. Minden apróbb hibája ellenére tényleg élveztem ezt az írást. Megy is Twitterre a linkje.
Már jó rég készült, JC-vel megbeszéltük azóta, hogy némileg alakítani fogunk a világon.
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett, hamarosan jön fel a többi epizód is. :)
A terjesztést meg külön köszönöm! :)